A NYELVTANI ÖSSZEHASONLÍTÁS
A NYELVTANI ÖSSZEHASONLÍTÁS
A Demonstratiónak nyelvészettörténeti szempontból legfigyelemreméltóbb része az Elenchust követő fejezet. Benne – amint a fejezet címe is elárulja – azt fejti ki a szerző, hogy a magyar és a lapp nyelv rokonságát a névszóragozás, a melléknevek fokozása, a kicsinyítő származékok képzése és a számnevek használata is bizonyítja. A fejezet élén álló néhány sor világosan megszabja a soron következő fejtegetések célját: „Noha meglehetősen sok olyan szót idéztem, és még sokkal többet tudtam volna idézni, amelyből világosan lehet látni, hogy a magyar és a lapp nyelv rokon egymással, úgy gondoltam, hogy nem kell itt megállnom. Tovább akarok haladni, s mérlegre akarom tenni a szófajoknak, azaz a névszóknak, a névmásoknak és az igéknek a vallomását is. Ha ki tudom mutatni, hogy a két nép a szófajokat is egyformán, vagy legalább is majdnem egyező módon használja, akkor – úgy vélem – nincs már hátra semmi, amit kívánhatna tőlem az olvasó állításom bizonyítására” – írja Sajnovics (Dem. 84.).
Ebben a célkitűzésben az az elvi állásfoglalás a jelentős, hogy két nyelv rokonságának bebizonyításához nem elegendő szóegyezések feltárása; mellettük szükség van nyelvtani egyezések kimutatására is. Aki figyelmesen olvasta a Demonstratio bevezetését, azt nem lepi meg ez az állásfoglalás. Sajnovics már a dán tudós társaságához intézett bevezetőjében így nyilatkozik: „…HELL…mihi… saepius commemoraverat, periclitari, hic elocutionem Lapponum, cum Ungarorum loquela conferre, vocabula utriusque Gentis combinare, &, quod praecipuum est, nomina, ac verba construendi modum, affixis, & suffixis utendi rationem inter se comparare” (a ritkítás tőlem származik). A Demonstratio dán kiadásának megfelelő mondatából is az tűnik ki: Sajnovics a két nyelv rokonságának bebizonyításához a hangállomány és szavak összehasonlításánál is fontosabbnak tartja annak a tanulmányozását, hogy a két nyelv hogyan képez névszókat és igéket, és hogyan használja affixumait meg suffixumait.
Az egyes szófajokat tárgyaló szakaszok általános jellemzéséül előrebocsáthatjuk, hogy bennük a szerző nem mindig jut történeti, illetőleg összehasonlító jellegű következtetésekre, hanem sokszor megmarad a magyar és a lapp nyelvhasználat puszta leírásánál, illetőleg: a magyar és a lapp nyelvtani tényeket akkor is ismerteti, ha azok a két nyelvben eltérő jellegűek, és azonos történeti előzményre való következtetést nem engednek meg. A magyar nyelvet illető fejtegetései itt-ott idegen anyanyelvűeknek szóló nyelvhelyességi tanácsadássá alakulnak , néha tudniillik azt emeli ki, hogy hogyan nem szabad valamit magyarul mondani.
A névszókkal kapcsolatban elsőnek olyan körülményt szögez le, amelyre előtte már többen rámutattak: a főnevek nyelvtani nem szerint éppoly kevéssé különböznek egymástól az egyik nyelvben, mint a másikban, a nyelvtani nem ugyanis mindkét nyelvben ismeretlen; sem névelő, sem pedig végződés nem jelöli. Tudománytörténeti szempontból nem tarthat számot különös figyelemre az sem, amit a magyar és a lapp névszó- és igeragozásban jelentkező számalakokról (numerus) mond, viszont annál többet árul el ez a szakasz Sajnovics kutatói egyéniségéről. Nyugtalansággal töltötte el, amint írja, az a körülmény, hogy numerus tekintetében különbség van a két nyelv között : amíg a magyarban csak az egyes és a többes szám ismeretes, addig a finnmarki lappok kettős számot is használnak. Attól tartott: ha e különbözés láttán kimondja azt a következtetést, hogy a kettős szám valaha a magyarban is megvolt, de kiveszett a használatból, akkor valami olyasmit állít, amihez nincs elegendő alapja, s ami épp ezért mások számára kevéssé hihetőnek tetszhetik. Ámde ekkor tovább kutatott, s a lapp nyelvre vonatkozó irodalomban olyan megállapításokat talált, amelyek ismeretében ki meri mondani: nincs ok arra, hogy a magyarban feltegyük a kettős szám egykori megvoltát. Henrik Ganandernek egy svédországi lapp nyelvjárásról írt, 1743-ban megjelent nyelvtanában azt találta ugyanis, hogy kettős számú alakok csak személyragozottan fordulnak elő (azaz: az ún. abszolút dualis ismeretlen), és Per Fielström is úgy nyilatkozik nyelvtanában, hogy a kettős számot az igék körében nem sokat használják. Mivel ebből arra lehet következtetni, hogy a lapp nyelvben a kettős szám annál kevésbé van használatban, minél délebbre lakó lappok nyelvéről van szó, s minthogy a kettős szám ismeretlen a finnben és az észtben is, nem kell tehát azt gondolnunk, hogy a magyarban valaha megvolt, de később kiment a használatból. A Demonstratiónak ez a néhány sora szerzője lelkiismeretességén kívül kutatási eljárásának módszerességéről is tanúskodik. Egyrészt láthatjuk belőle, hogy Sajnovics nagy jelentőséget tulajdonított a különféle nyelvjárások vallomásának, s ezért igyekezett minél több dialektust bevonni vizsgálódásai körébe, másrészt – logikusan – következtetéseiben érvényesítette a számszerűség elvét: két, egymástól eltérő és épp ezért különféleképp értékelhető nyelvi tény közül azt tartotta régebbi keletkezésűnek, amely mellett több nyelvforma vallomása szólott.
A névragozás vizsgálata során Sajnovicsnak nem sikerült különválasztania a lényegest a lényegtelentől, a régit az újtól. Ebben része lehet annak a körülménynek, hogy a lapp névragozás eseteit kora szokása szerint a latin nyelvtan megszabta szűk keretek közé akarta szorítani. Figyelmét kiterjeszti ugyan itt is mind az egyik svéd-lapp nyelvjárás, mind pedig a finn és az észt nyelv névragjaira, .végeredményként azonban csak oda lyukad ki, hogy a névragok tekintetében a lapp nyelvjárások nem egyeznek meg egymással, azaz a rendelkezésére álló elégtelen anyag alapján a közös előzményeket nem tudja kikövetkeztetni. A lapp és magyar névragok körében az egyetlen figyelemre méltó észrevétele az, hogy a többes számú alanyeset ragja mindkét nyelvben -k, pl. lp. guole-k = m. hala-k, a lapp nyelvi toldalékok (formansok) történetének ismeretében azonban ma már ezt az egyeztetést sem fogadjuk el (sokkal valószínűbb, hogy a lapp -k többesjel a finnségi nyelvek közös -t többesjelére megy vissza, s belőle a korai őslapp nyelvben végbement t > k változás útján keletkezett). Kísérletet tesz Sajnovics más lapp és magyar névrag egyeztetésére is, de ez sem fogadható el. Így alaptalannak kell mondanunk azt a következtetését, amely szerint a finnmarki lappok nyelve a névragok tekintetében jobban megegyezik a magyarokéval, mint a svédlappokéval avagy a finnekével. Még kevésbé védhető az a nézete, amely szerint a két nyelv a névragok tekintetében közelebb áll egymáshoz, mint a német és a dán. Az a különbség a német és a dán nyelv között, amelyre Sajnovics rámutat (a dánban van külön határozott ragozás, amelynek az esetalakjai különböznek a német többes számi alakoktól), a skandináv nyelvek viszonylag kései különfejlődésének eredménye, s így éppúgy nem változtat semmit a dán és a német nyelv egymáshoz való eredeti viszonyán, amint .történeti szempontból nincs jelentőségük azon lapp és magyar nyelvi ragok hasonlóságának sem, amelyekre Sajnovics utal. Több eredménnyel jártak Sajnovics vizsgálódásai a melléknevek körében. A lapp középfok -b jelét (vö. nuorra ,fiatal’: nuora-b ,fiatalabb’) helyesen hozza kapcsolatba a magyar középfok -b, ill. (ebből kései ikerítéssel keletkezett) -bb jelével (vö. idős-b, külön-b; kise-bb, örege-bb). Ugyancsak helytálló az a megállapítása, hogy mondatban a jelzőként álló melléknév sem a lappban, sem a magyarban nem egyezik meg sem számban, sem pedig esetben a rákövetkező jelzett szóval.
A lapp és a magyar nyelv lényeges közös vonására mutat rá Sajnovics műve következő szakaszában is, amelyben kiemeli, hogy mindkét nyelv rendkívül gazdag kicsinyítő származékokban. A lappok – úgymond – általában tzh-nak, a tengeri lappok sh-nak írt képzővel alkotnak deminutívumokat. A lappok szájából hallotta, hogy e képzők cs-nek, illetőleg s-nek hangzanak, s így egyeztethetők a magyar cs, illetőleg s kicsinyítő képzővel. š kicsinyítő képzőt valóban ismerünk a norvég-lapp nyelvben, pl. jokkâ ,folyó’ jogâ-š ,folyócska’, suolo sziget’ sullu-š ,szigetecske’, boarrasab, idősebb’: boarrasabbu-š ,idősebbecske’; a magyarban a megfelelő képző szintén hozzájárulhat mind főnévhez, mind pedig melléknévhez, s így főneveket meg mellékneveket egyaránt képezhet, vö. Mari-s, Juli-s; köve-cs; tüské-s, hala-s stb. Utalva olyan (régi, ill. népnyelvi) származékokra, mint leányka, leánycsa, leányocska, amelyek a magyar nyelvnek kicsinyítő képzős származékokban való gazdagságáról tanúskodnak, azt a meggyőződését fejezi ki Sajnovics, hogy a lapp nyelvben sem csak annyi kicsinyítő képző van, mint amennyiről forrásában, azaz Leem nyelvtanában említés történik, hanem jóval több.
Következő szófajként a Demonstratio a számneveket tárgyalja (91–92.). Hivatkozik arra, hogy a számnevek egyezését már réges-rég a nyelvek rokonsága bizonyítékának szokták tekinteni, következőleg azok egyezésének a lapp–magyar nyelvrokonság szempontjából is bizonyító ereje van. Különösen a ,kettő’, ,négy’, az ,öt’ és a ,hat’ jelentésű számnevek egyezését látja figyelemre méltónak. Egybevetéseit ma is elfogadjuk, s azt valljuk, ,hogy e számneveink azonosak a (lulei) lapp kuökte, nielje, vihta és kuhta tőszámnevekkel. Egyezteti még – ugyancsak helyesen – a magyar száz és a lapp tjuöhtě (olv. csuöhté; vö. még finn sata) számneveket is. Végezetül hangsúlyozza a számnevek használatában megmutatkozó azon egyöntetűséget, hogy az egynél magasabb számnevek után a jelzett szó mindkét nyelvben egyes számban van.
A személyes névmások közül a lapp mii és tii egyezését ismeri fel az azonos jelentésű magyar mi és ti névmásokkal. Teljesen egyezik a két nyelvben a kérdő (és egyben vonatkozó) névmás: ki és mi.
Noha a kifejezésmód a Demonstratio e szakaszában nem elég szabatos, nem kétséges,. hogy etimologiailag azonos elemeknek tartja Sajnovics a lapp és a magyar birtokos személyjeleket is, hiszen ezek hasonlósága még a laikusnak is feltűnik. Leghasonlóbbak az 1. és a 2. személyű alakok végződései: lapp -m, -d, -mek, -dek, … magyar -m, -d, -nk (<- m.k, vö. Halotti Beszéd isemuc, olv. isemük), -tek (~ -tok), pl. a lapp ačča-m, ačča-d, ačča-mek, ačča-dek = magyar atyá-m, atyá-d, atyá-nk, atyátok. Annyit Sajnovics is nagyon helyesen kiemel, hogy a birtokos személyének jelölésére – ellentétben a germán nyelvek birtokos névmásaival – mind a lappban, mind a magyarban végződések, azaz birtokos személyjelek használatosak. Tisztánlátását e végződések körében csak az zavarja, hogy a birtokos személyjelekhez tartozónak fogja fél az őket megelőző tővégi magánhangzót is, és így a magyarban – minthogy itt, a lapptól eltérően, magánhangzó illeszkedés van – a végződések sokkal nagyobb tarkasága tárul elé; mint amilyent a finnmarki lappban látott és hallott. Viszont – Leem nyomán – helyesen utal arra, hogy olyan, illetőleg hasonló végződések, mint amilyenek a birtokos személyjeles paradigmában ismeretesek, jelentkeznek némely névutó végén, sőt igealakok szeélyjelölő elemeként is (vö. pl. vuollai ,alá’ : vuollasa-m ,alá-m’; gulli-m ,hallottam’, gulai-mek ,hallottunk’, gulai-dek ,hallotta-tok’), s ez a körülmény ismét közelíti egymáshoz a lapp és a magyar nyelvet (vö. alá : alá-m, alá-d stb. ; hallottunk, hallottatok stb.)
A lapp és a magyar nyelvre egyaránt jellemző sajátságról ad számot Sajnovics a „De Praepositionibus” című szakaszban is (99.), noha a cím félrevezető, mert a szerző nem tudja függetleníteni magát a latin nyelvtan kereteitől. Azt mutatja ki, hogy a latin ab, ex, cum, in, de stb. elöljárókkal szerkesztett határozóknak a lappban és a magyarban ragos alakok felelnek meg, azaz a szóban forgó mondatbeli viszonylatok kifejezésére a két finnugor nyelvben nem elöljárós szerkezetek; hanem esetalakok (kázusok) használatosak. Számuk mindkét nyelvben jelentős; a finnmarki lappban éppúgy külön alakja van a ,hol?’ és a ,hová?’ kérdésre felelő határozónak, miként a magyarban.
Az igékről szóló; jobbára leíró jellegű fejezetnek leglényegesebb pontja azon alapelvnek a leszögezése, hogy a lapp és a magyar igék egybevetésekor kiindulásul csak a tövet szabad és kell venni. A tőhöz járuló végződések száma egyik nyelvben is, másikban is nagy; hiszen a magyarban az igéknek kétféle ragozásuk van: alanyi és tárgyas, s mind a lapp, mind a magyar nyelvtanokban nagy a tarkaság az igei időalakok tekintetében is. A puszta igetövek körében azonban sok egyezést találhatunk. Például a magyar élek és a lapp élam jelentésben megegyeznek, – alakban viszont eltérnek egymástól, ámde a mindkettőből elvonható tő egyformán él mindkét nyelvben.
A múlt idejű időalakra térve felfedezi Sajnovics a lapp és a magyar múlt idő jelének azonosságát, amikor rámutat, hogy a lapp „tempus Imperfectum” -im végződése (pl. njillim ,nyelém’) nagyon közel áll a magyar (Molnár Albert nyelvtanában „első perfectum” nevet viselő) múlt idejű, első személyű alak -ém végződéséhez (vö. nyel-ém stb.). Ma már tudjuk, hogy a magyar nyel-é-m-féle alakok korábbi nyele-i-m-féle alakokra vezethetők vissza, melyekben az i ugyanazon ősi jele a múlt időnek, mint a lapp -i-m végződés i-je meg a finn -in végű múlt idejű alakok végződésének magánhangzó eleme (vö. niel-i-n ,nyeltem’): Hosszasan tárgyalja a Demonstratio (104.–107.) a lapp összetett igealakok alakításához használatos segédigéket is. Fejtegetéseinek összehasonlító szempontból annyi a lényege, hogy a lapp le- ,lenni’ jelentésű segédige etimológiailag azonos a magyar lenni (vö. le-sz-ek, le-nnék, le-tt-em, le-v-ő) ige le- tövével. Ennél sokkal fontosabb az, amit a származékigékről mond, noha a Demonstratio ezen fejezete már nagyon vázlatos, és inkább csak utal nyelvi jelenségekre, ahelyett, hogy mibenlétüket kifejtené és példákkal megvilágítaná. Ennek ismét az a magyarázata, hogy Sajnovics tudatosan mellőzte saját anyagának értékesítését, csupán Leem nyelvtanára támaszkodott, s ez viszont sók tekintetben hiányos volt. A lapp és a magyar nyelvi származékigék nagy számának, képzésmódja és jelentése hasonlóságának akkora jelentőséget tulajdonít, hogy kimondja: a lapp és a magyar „meditatív”, „inchoatív” (kezdő) és „frekventatív” (gyakorító) igék oly közel vannak egymáshoz, hogy ez a közelség a két nyelv rokonságának a bebizonyítására egymagában is elegendő lenne (Dem. 107). Állítása igazolására Sajnovics nem hivatkozhatott számadatokra, mi azonban igazának védelmében, azaz a két nyelv igeképzői nagy számának bizonyítására megemlíthetjük, hogy a magyarban pl. az egyetlen ad igének csaknem 200 származékát ismerjük, s hogy a lappban is egyetlen igetőből több mint 30 származékige képezhető. De a lapp és a magyar igeképzés terén nem csupán annyi rokonság fedezhető fel, hogy a képzők száma mindkét nyelvben nagy. Jónehány képző hangalaki, sőt etimológiai azonossága is igazolható. Mindkét nyelv ismer például egy -l mozzanatos képzőt: m. szöke-ll (vö. szök-ik), lp. kert-I-e- ,felröppen’ (vö. kerte- ,repül’). Mind a magyarban, mind a lappban van egy -t műveltető képző: m. kel-t (vö. kel), vesz-t (vö. vesz-ik), lp. juka-t- ,itat’ (vö. juhka- ,iszik’), kato-t- ,eltűntet’ (vö. kahto- ,eltűnik’). A példák számának szaporítása helyett csak arra utalunk, hogy egy viszonylag új magyar szóképzéstani monográfia kb. 17 finnugor eredetű igeképzőt mutat ki, s ugyanakkor csupán 2 idegen eredetű képzőnkről emlékezik meg, de ősi képzőinké mellett ezeknek a gyakorisága is teljesen eltörpül. A különféle lapp nyelvjárásokban az egyszerű igeképzők száma persze különböző, de általában nem sokkal marad a magyar képzőké alatt. Az összetett képzők száma közelebbről meg sem határozható, a képzett igék gyakorisága pedig egyik legjellemzőbb sajátsága a beszélt lapp nyelvnek. A képzők nagy számának és a. képzett szavak gyakoriságának a lapp és a magyar nyelvre jellemző volta természetesen sokkal jobban kidomborodik, ha ugyanakkor figyelembe vesszük, hogy mily kicsi az igeképzők száma például a germán nyelvekben. Az igékre vonatkozó tudnivalók tárgyalásának befejezéséül csak annyit kell még, megjegyeznünk, hogy állításának általánosságával és bizonyító anyagának hiányosságával maga Sajnovics is tisztában volt, a Demonstratio keretei közt azonban – mint maga mondja – nincs lehetősége a fenti kérdés részletes tárgyalására. Ehelyett utal arra, hogy már készülőben van Leem nagy lapp szótára: az minden egyes ige után a származékigék hosszú sorát fogja közölni, úgyhogy az esetleges kételkedőknek csak bele kell nézniük ezen szótárba, s máris meggyőződhetnek a Sajnovicstól meghirdetett tétel igazságáról. Ha Sajnovics nyilatkozatát nem is tehetjük. szó szerint magunkévá, mindenesetre mi is valljuk, hogy a lapp és a magyar szóképzésbeli egyezéseknek nagy a bizonyító erejük a két nyelv rokonsága kérdésében.
Az igékről írottakkal be is zárul a Demonstratio összehasonlító nyelvészeti része.
