VII.
VII.
Schaffer igazi eleme azonban mindvégig az idegrendszer kórszövettana maradt. Tudjuk, hogy legelső munkája is mesterdobás volt, célba talált.
A veszettség tünettana és kórszövettana, mint a bevezetőben említettük, már orvostanhallgató korában foglalkoztatta. További vizsgálatai során, amint a Strassburgban tanulmányokat folytató Korányi Sándor barátjának is újságolta, arra a felismerésre jutott, hogy az ebmarás után a legsúlyosabb elváltozások az idegrendszerben a gerinc- és nyúltvelőnek abban a részében észlelhetők, „amely a megfelelő ideg közvetítése által az infectio helyével direkt összeköttetésben áll”. Mivel pedig Di Vestea és Zagari állatkísérleteik során azt tapasztalták, hogy valamely testrészen beoltott lyssa-vírus a megfelelő ideg átmetszése után nem jut el a központi idegrendszerbe, Schaffer észleletei nyomán bizonyítva látszott a fertőző hatóanyagnak az idegpályákon való tovaterjedése (1889).
Az idegrendszert megtámadó ún. neurotrop vírusok tana ezekből a megfigyelésekből indult ki és került be az idegkórtani irodalomba. Amióta ismeretes, hogy a kórokozó vírusok a véráram útján is bejuthatnak az idegrendszerbe, a neurotropismusnak kétkedői is akadtak ugyan, de az újabb kutatások mégis azt tanusítják, hogy vannak vírusok, amelyeknek legkedvezőbb táptalaja az idegrendszer.
Mivel sohasem elégedett meg Schaffer a látottak egyszerű felsorolásával, hanem a jelenségek okait, feltételeit és rendeltetését kutatta, az idegrendszer betegségeinek áttekintésekor azt látta, hogy egyrészt a szervezetet és azon belül az idegrendszert kívülről támadó, exomérgek, mikroorganismusok roncsolhatják, másrészt magában a szervezetben, annak egyes szerveiben, s így az idegrendszerben magában is indulhatnak meg kóros folyamatok, amelyek működésének károsodásához vezetnek. Az előbbiek az exogenitás, az utóbbi jelenségek az endogenitás fogalmi körébe sorolhatók.
Az exogen idegbetegségek közül a syphilises fertőzés szedte napjainkig a legtöbb áldozatot. A lueses idegbántalmak közül a tabes dorsalis (ún. gerincvelő-sorvadás) létrejötte foglalkoztatta behatóan Schaffert és kortársait.
Ezt a betegséget Schaffer tüneti változatossága miatt „klinikai óriásnak” nevezte el és ez a kifejezés egy ideig szállóige lett a szakirodalomban. Amikor kutatásai során arra. a meggyőződésre jutott, hogy a gerincvelő egyes pályái a test minden részéről befutó idegek gyökereinek a megbetegedése folytán fajulnak el, nézete még a nagy tekintélyű Strümpellnél is fejcsóválást váltott ki (1901). De amikor Schaffer tehetséges tanítványa, Richter Hugó a vitás helyeken a gerincvelő hátsó gyökereiben magát a kórokozót, a treponema pallidumot kimutatta, Strümpell nem fukarkodott az elismeréssel sem (1921).
Nem lehet ezen a helyen felsorolni mindazokat az érdekes és újszerű megállapításokat, amelyeket Schaffer az összes idegrendszeri alkotóelemek, idegsejtek, rostok, gliasejtek kóros elváltozásainak tanulmányozása során tett. Tapasztalatainak jó részét a Neuron kórszövettana (Histopathologie des Neurons) c. könyvében foglalta össze 1938-ban, szemlét tartva az exogen és endogen ártalmak folytán keletkező idegsejt- és rostbántalmak felett. (Tanitványi hálával gondolok arra, hogy e könyv megszerkesztésében munkatársa lehettem.)
