A stílus mestere
A stílus mestere
A Zsirai Miklóst egyedítő vonások közül az egyik – ha nem a legjellegzetesebb, de mindenesetre a leginkább szembeötlő – eredeti nyelvhasználata, színes, lebilincselő, remek stílusa. A szép szavú, zengő orgánumú professzor nemcsak mestere, hanem alkotó művésze is volt anyanyelvének. Gyakran használt ízes szavakat és kifejezéseket, szellemes fordulatokat, bőven élt sajátos szófűzésekkel és eredeti ikerszavakkal. Ám stílusának eredetisége soha nem ment a mondanivaló világosságának, a közlés szabatosságának, a meggyőző érvelésnek a rovására. Stílusával nemcsak fölkeltette, le is kötötte a figyelmet, és mondanivalója iránt szimpátiát keltett, állásfoglalásra késztetett. Írásművészete alakításában veleszületett tehetsége, hajlama mellett anyanyelve szeretetének, továbbá annak volt döntő szerepe, hogy otthonosan mozgott a régi magyar nyelvben (magyar nyelvtörténésznek is elsőrangú volt!), hogy a szépirodalom lelkes olvasója volt, hogy lelkiismereti kötelességének tartotta az anyanyelv választékos, igényes használatát, valamint hogy nyelvi gyökereit, anyanyelvjárását nemcsak ösztönösen őrizte, hanem tudatosan meg is tartotta.
Zsirai Miklósnál „magyarabban és szebben magyar nyelvész még nem írt – anyanyelvünk rejtett kincseit úgy, mint ő, legfeljebb ha jeles íróink ismerték, ismerik. A régi nyelv és a népnyelv szépségei egyaránt ihlették tollát: írásaiban ezeket is, azokat is felhasználta. Már-már feledésbe merült magyaros mondatszerkezeteket és szerkezeti elemeket újított fel, népies ízű szavakat avatott irodalmivá. Szinte új nyelven szólaltatta meg a nyelvtudományt, bőségesen élve a régi és a népnyelv magyaros fordulataival, kifejezéseivel, hasonlataival, sőt helyenként közmondásaival is. Nem csoda, hogy stílusával valóságos iskolát teremtett” – írja róla Lakó György (Nyelvtudományi Közlemények 1956: 8). Hajdú Péter szerint „Tanulmányai a szép magyar értekező próza csúcsteljesítményeiként – külön stíluselemzést érdemelnének. Kedvelte az el nem koptatott szavakat, újakat is csinált, gyakorta használt ikerszavakat, írásaira, beszédére a szokatlan szerkezetek, egyéni kifejezések bősége volt jellemző. Ezért is volna nehéz műveinek hangulatát idegen nyelven híven visszaadni” (Zsirai-eml. 56). Hogy az egyetemi hallgatóság a „zsiraiáda” becenevet adta előadásainak, az stílusának egyértelmű elismerése volt: büszke is volt rá.
Nyelvhasználatának egyedítő forrásai közül az elsők között említendő anyanyelvjárása, amely leginkább természetszerűleg beszédén volt érezhető. Kortársai szerint mindvégig megőrizte ízes, kellemes dunántúli beszédét, vagy ahogy Bóka László megfogalmazta: Zsirai „beszéde-írása anyanyelvünk gyökös régiségeit s harmatfriss, élő ízeit, a tájszó édes lejtését őrizte holtáig” (Tegnaptól máig. Bp., 1958. 477). Egyik 1948-as rádióelőadásában mihályi látogatását említve mondotta, hogy „a hazai, családi fészekben a környezet indukáló hatására gyermekkori emlékképeim világába visszafelejtkezve a rábaközi népnyelvet használtam”. Szavait azok a mihályiak igazolják, akik emlékeznek a vele való beszélgetésekre. Jellemző adalék egyik, Pais Dezsőnek 1932-ben baráti évődéssel írott levele, amelybe egy nyelvjárási párbeszédet szerkesztett bele (az egyik beszélgető ő maga). Ez nemcsak a népies beszédstílus tökéletes utánzata, de a rábaközi nyelvjárásnak is korhű lenyomata. Írásaiból tucatszámra lehet idézni nyelvjárásias szavakat, szerkezeteket és fordulatokat.
Zsirai mestere volt a finom pátosznak, az életművek és az emberi sorsok tapintatos, érző és hozzáértő jellemzésének. Kannistóról írt nekrológját (Magyar Nyelv 1943: 169–176) a finnek a Virittäjäben (a Magyar Nyelv finn megfelelője) Liimola fordításában közölték (1943: 319–325), mert – ahogy L. Hakulinen Zsirainak írott levelében fogalmazott – annyira értékes és szép stílusú. Azonban félelmetes bajvívó, harcos ellenfél is tudott lenni, aki – ha rákényszerült – az irónia nyelvi fegyvereit is boszorkányos ügyességgel forgatta. Az obi-ugor igekötők orosz hatásra történt kialakulásának ötletét cáfolva írta: „Bujnák elméletének tengelye nem állja ki a teherpróbát: nem acélrúd az bizony, hanem kontár kézzel összeforrasztott ócska bádog. Hozzá illő anyagból és hasonló szakértelemmel készült a ráépítmény is” (Az obi-ugor igekötők 82). Egy neves orvosprofesszorral nyelvi vitába keveredett (miként Kosztolányi és mások is). A kritikai megjegyzései kiváltotta válaszról ezt írta: „A tarka-barka idézetekkel kicicomázott, bicegő élcekkel szellemessé dömöckölt, de mindennek ellenére híglevű s a kérdés lényegét éppen csak körülnyaldosó elmefuttatásában ismét hemzsegnek a … baklövések” (Magyarosan 1934: 163–164). A magyart több tucat nyelvvel próbálták rokonítani. Ezekből a nyelvi rokonítgatásokból Zsirai mintagyűjteményt állított össze, ilyetén jellemzést adván: „Látunk majd szürke szerényeket és rikító színükkel hivalkodókat, alattomban rágicsálókat és fulánkkal szurkálókat, ártalmatlanokat és kártevőket, bohón pattogókat és bőszen fenekedőket egyformán” (Őstörténeti csodabogarak 269).
