Peterdi István: Egy emberhez, kinek üres lelke az enyémhez hasonló
S ordítanál, ha itt nem állnék és órád jönne…
Mert bölcs a szád, mert tűz van a szemedben és amit mondasz
Kong mégis, mint’ faálcád volna és gödör
A két szemed helyén és a lelkedben fekete sötétség
És mintha űrben állnál és bambán merednél belé
S a mozdulatod ocsmány: hogy kegyetlen halált érdemelne.
Te szörnyű másom, ahogy sikoltja: hát én?
Ahogy zokogja és tudja: hiába, hiába, hiába minden
Ahogy járja és zuzza: Így mindig szégyened lesz ember
Ilyen künn szép, ilyen belül szörnyű tehetetlen
Ilyen, kinek csak a sírása van, ez a semmi,
Ez a szörnyű fátyol, mely amit eltakar
Szépnek mutatná a csúnyát, a dögletest,
És nemesnek, mert ráborult, mert ráterült
Koldusra, királyi palást, egyszer egyszer, egy egy pillanatra.
Hallgatom kongó szavad, melyhez csengő ércet hiába ütnél
Hogy zendüljön és lelke legyen: halott.
Hogy fájjon, fájjon: – otthonodban, szomorú bútoraid közt
Igy sirsz fel magadért s önnön utálatoddal ölnél el engem.
Hallgatlak s menekülök s kiválasztok egy napos tájat.
Egy nagyvirágú rétet nehéz pillangóival, az arany nappal fölötte,
Kis gyermeket, ki fűben ül s nevet s részeg oktalan örömtől –
Folyó mesze zúgását s gyerek dalok kusza kis melódiáit –
És nézek, nézek, míg a könny csordul ki szemeimből.
Míg megbánom, hogy élek, hiúságom – és érted is sírok,
S mi rá eszmélek: megint gyatra kis ügyesség vigasztal, úgy-e…
S ábránd az van, ábránd az volt, ábránd, külszin… semmi. –