BÁRDOS ARTUR: KERNSTOCK
BÁRDOS ARTUR: KERNSTOCK
A legújabb magyar „fauves”-ok között Kernstock Károly az egyetlen, akitől a legnagyobb ábrázatú augúrok is óvakodnak. A kritikának azok a nyárspolgárai is, akik a „modernséget” sajátították ki és rien ne va plus-t kiáltanak minden elé, ami az ő megtanult modernségükön túl van s amihez ők többé nem értenek. A Kernstock megfordulása ugyanis igen plasztikus. Egyike volt azoknak, akik művészeti eldaraboltságunk minden pártján elismerést találtak. Most bátor mozdulattal mindent kidobott a hajójából: elismerést, anyagi megbecsülést, igen, még pénzt is. És ez az utóbbi az, ami az augúrok torkán akasztja a tiszteletlenkedést. Ebben mégis kell valami őszinteségnek lenni – hümmögik – mert pose-nak nagyon is drága volna. Ez az a logikai ellenpróba, mely őket Kernstock művészetének megértéséhez elvezeti. A művészetnek hozott életáldozatot ők csak azért respektálják, mert pénzáldozattal van megtetézve. Kernstock nem szorult rá, hogy erre a megértésre büszke legyen.
Sőt. A temperamentumától az telik, hogy éppen az üldöztetést irigyelje legjobban fiatal társaitól, akiknek, messze hajítván magától az „elismert művész” jelvényeit, ezennel élére állt. Talán azzal a meggyanúsítással is Kernstockot, az ő nagy vérbőségét jellemzem, ha az épater szándékát sem tudom tőle egészen idegennek. Egy kicsit hányaveti ez a széles talpon járó ember; abban, hogy már arrivékorában kifejezésmódot (nem „irányt”) változtatott, az erejének magamutogatását érzem, azt az akarást, hogy mindenképpen korának élén masírozzon. Mert hiszen tudnivaló, hogy a kifejezésmód nem is olyan döntő tényező a művészi megnyilatkozás bonyolult összetételében; hogy a kifejezésmód mögött a művész egyéni potenciái döntik el végső fokban az értékek pörét. A megnyilatkozásra törő új erők, persze, az illető kor forrongó formanyelvében találják meg kifejeződésüket. Kernstocknak már érett korában kellett átküzdenie magát a kor alakuló formanyelvéhez, mellyel a fiatalok már veleszülettek. Mintha csak meg akarta volna mutatni, hogy ő még ma is tud lenni fiatal, sőt fiatalabb. Olyan vérű ember, akinek ez az érzés fölér a révbe érkezettség minden kényelmével.
Az, persze, kétségtelen, hogy az új formanyelvben ő a tökéletesebb kifejeződés lehetőségét is kereste. És kétségtelen az is, hogy az ő vonalmonumentalizmusának az új formanyelv új, kedvezőbb lehetőséget is kínált. Nem tudnék végére járni annak a régi babonámnak, hogy mért látok Kernstockban mindenekfölött murális festőt, hiszen alig volt alkalmam ezen a területen jelentősebb alkotását látni. De bizonyos, hogy freskó-talentum ő freskó-alkalom nélkül is. Csak úgy, mint Gauguin, akinek, úgy tudom, szintén csak egy tahiti-i kunyhó falán merült ki egész murális tevékenysége. Színben, foltelosztásban Gauguin-nak nagyobb az ornamentális ereje. A vonalpár között elhelyezkedő forma, a formák viszonylatai, ámetsződései és térbeli meg tömegbeli egyensúlyuk, végül a kép egész területét elosztó és összefoglaló vonalvezetés: Kernstocknak egyelőre ezek a nem minden festői értéket átfogó, de gyökeresen falfestési problémák a legfontosabbak. A szín csak a kíséret halk akkordjait az „Ifjak” forma-melódiáihoz meg vonal-ritmusaihoz. Ez a most nyilvánosság elé jutott Kernstock-kép természetesen többet mond el festőjéről minden szavaknál és az, hogy olyan sokat mond el róla, azt jelenti, hogy Kernstock művészjelleme az új formanyelvben a kifejeződés legkedvezőbb lehetőségéhez jutott el. S elvégre ez volna legbiztosabb mértéke minden művészi kifejezésmódnak s egyben minden – művészetnek is.
A folytonosság megállapításához (mely a régi Kernstockot az ujjal összekapcsolná) valóban nem kell biográfusi erőszakosság. Mint minden korának izgalmait élő művész, ő is kapott másoktól hatásokat, megindulásokat. Ahogyan régi fontos képe a „Három modell” a cinquecento hatását, úgy mutatják mostani képei a quattrocento természetlátásának alapelveit. Csakhogy még megértőbben, lényeget markolóbban. Érdekes, de nem ellentmondásos, hogy ez a cinquecento-ember, akinek egész egyénisége, minden kerek, ritmikusan könnyű gesztusa a Giorgione teli harmóniáját sugározza, most a quattrocentónak szinte félszegül szemérmes természetlátásába élte át magát. De nem is a quattrocento világnézete, csupán természetlátása, nem lelki élete, csupán a festői szépnek azok a normái érdeklik őt, melyekbe a quattrocento embere a természetet leszűrte, transzponálta. Nem hangulatelemekért ment vissza odáig, mint az angol praerafaeliták, nem is az életfelfogás filozofikus tartalmáért, mint a gödöllőiek. De tisztán a piktúrára tartozó tanulságokért. És igen érthetőnek tudom, hogy az az irányzat, amely a természetlátásnak bizonyos princípiumait, időálló értékeit kutatja, nem a cinquecento delelő-ponthoz ért, kiérett formanyelvéhez fordult (melynek utána már akkor is csak elerőtlenedés, hanyatlás következhetett) hanem Mantegna és Donatello szigorúan megfogalmazott, szenvedélyes és mégis zárt formanyelvéhez meg a többi ügynevezett primitívek, a hinduk, az egyiptomiak, a japánok és a kezdő görög művészet megállapodásaihoz.
Csak Matisse ötletszerű eredményeire kell gondolnunk (a legújabb franciák közül talán ő volt a legszámottevőbb hatással rá) hogy Kernstock újabb eredményeinek konstruktív és tisztultan egyéni értékeit fölismerjük. Matissetól távolodott el legmesszebbre. S kettőjük közül nekem Kernstock a kedvesebbik.
Művészetének mai álláspontját talán igy lehet legjobban összefoglalni: el kell dobni mindent, ami nem abszolút festői értékekre tartozik. Csak ennyiben „primitív”, csak éppen ezt tanulta meg például Cézanne-tól: a legrövidebb úton való kifejeződést, a sallangoktól legszüzebb előadást. Évek óta aggodalmasan üldöz magában mindent, ami benne eddig – tetszett. (Mert hiszen éppen a nem leglényegesebb festői értékekre tartozó sallangok keltik föl legtöbbszőr a laikus rokonérzését vagy ellenkezését.) Ezekben az években keveset termelt, de csupán a nyilvánosság szemének. Mert nem teória-festő, de olyan, aki ecsettel, szénnel vívja minden küzdelmét. Az atelierjében furcsa helyeken lehetne sok rajzát, színkísérletét összekeresgélni, sőt minden vásznán, a kép hátán és a felső festékréteg alatt is temérdek munkára lehetne bukkanni. De ő ezt mind, talán még e mostani forradalmat keverő képeit, csak stúdiumoknak tartja. De hiszen alapjában minden őszinte, tehát kereső kép: stúdium.
