Bán Ferenc: Sárga liliom
Bán Ferenc: Sárga liliom
Biró darabjában társadalmi tendenciába magasodnak a szereplők küzdelmei. Az a harc, amit Peredy folytat, közös minden olyan emberrel, aki nem azért éli az életét, mert megszületett: a korrupciót mindenki megsínyli, a korrupciót mindenki átkozza és mindenki fogadkozik, hogy éppen ő lesz, aki véget vet a nyomorúságnak. De Biró keresztüllát az ideglázas akaráson, tudja jól, hogy nagy út, igen nagy út a gondolattól a tettig és nálunk oly igen kényelmesek az emberek: „Nem tudod te azt, hogy Magyarországon nincsenek tragédiák? Itt nincsenek vallási rajongók és nincsenek tragikus hősök. Itt az emberek elmennek a szuronyig, de mikor a szurony hegye a mellükön van, akkor visszafordulnak.” Thurzó főhadnagy mondja ezt és ebben élesedik ki a Sárga liliom tendenciája: a magyar társadalmi mozgalmak eredményességében való kételkedés, a pesszimizmus, amely azonban nem nyugszik meg az állapotok ilyetén voltában, hanem a valóság föltárásával, a létező élet silányságának beigazolásával, cselekvésre, tisztultabb gondolkodásra szeretne ösztökélni. A téma közvetlen, igazi, színpadot követelő téma és amint Biró megformálta, még mélyíti, értékben még jelentősebbé teszi ezt a kitűnő meglátást. Az emberek igazi életet élnek és küzdelmeik mindig emberi küzdelmek és amint irányítja, bizonyos cél felé vezeti az alakjait, azon rögtön megérezni a maga tejével gondolkodó, lehiggadt és mindenekfölött öntudatos, nagy kvalitású írót.
Erős, elszánt emberek küzdenek a színpadon és lábdobogásukból, följajdulásukból, argumentálásukból, mint valami opera vezérmotívuma, folyton kicseng a mindennapi harc, a mindennapi küzdelem. Ami történik, az a legszigorúbban logikus, egészen a legtávolabbi vonatkozásig, a társadalomfestésig, de csak a színpad számára az. A drámai szerkezet ellen, akadémikus okoskodással azt a kifogást lehetne fölhozni, hogy a szereplők némelyike a közepes fajsúlyú hatás kedvéért van a színpadon. A széles perspektíva indokolttá teszi ugyan a jelenlétüket, de ez a staffázs nem él, nem küzd, nem alakítja a drámai menetet: ők a nép, a szóhoz nem jutók; nélkülük intéznek el mindent. Az életben valóban így van, de a színdarab hivatása nem az, hogy az életet fotografálja és embereket állítson valamifajta tendencia sugaraitól megvilágítottan egymás mellé, hanem sokkal inkább föladata: megmutatni, a különböző jellemű emberek, vagy az egymásba ütköző érdekekért küzdő emberek tusakodását. Ez a követelmény azonban csak annyiban hiányzik Biró darabjából, hogy olyan alakjai is vannak, akik nem részesei a küzdésnek. A színpadi készségében való bizalmatlanság okozhatta, hogy Biró beállított olyan alakokat is, akik pusztán a hatás kedvéért jönnek elő az élet valamely zugából; ám a Sárga liliom olyan színpadi alkotás, a legbelsőbb matériájában is annyira izgalmas cselekményű, hogy ez a bizalmatlankodó fölcsipkézés egyáltalán nem megokolt.
A színpadi munkát azonban az író intenciója szerint kell elbírálni és nem elképzelések alapján. Teljesen jogosulatlan Biró Lajos mellének akadémikus nyilakat szögezni, legkivált akkor, amikor Biró Lajos a szorosabb értelemben vett színpadot akarta szolgálni. Erős, életteli drámát adott, a legkényesebb ízlést is kielégítőn széles perspektívába helyezte ezt, a darab nemes művészettel megírt, világossága nagy írói kvalitásokra mutat: mindezek olyan értékek, amelyek előtt hódolattal kell meghajolni. Biró Lajos úgy látja, a Sárga liliom legalább ilyesmit bizonyít, hogy színpadon pusztán irodalmi eszközökkel – még olyan kitűnőkkel sem, aminők az övéi – operálni nem lehet; odacsatlakozott a francia iskolához. Egyenesen színpadi hatásra épített magyar darab volt már egynéhány. de ezeknél – a Tájfun kivételével – kényszerű ok szerepelt: az irodalmi képesség hiánya. Biróról azonban igazságosan csak ennek ellenkezőjét lehet elmondani. Az ő kezében megnemesednek a színpadias eszközök.
Az előadás és a rendezés mintaszerű volt; amit nálunk igen ritkán látni; mindenben hűn követték a szerző intencióit és így elevenedett izgalmas, forró hatásúvá a megértésből és a szolgálatkészségből fakadt harmónia. A második fölvonás díszletei gyönyörűek voltak: ezzel Márkus László ismét tanúságot tett képességeiről. Gombaszögi Frida, előkelő ökonómiával játszott s mostani szerepében megint megláttatta azt a magasságot, ahová rövid időn belül fejlődhetik. Különös meglepetésként hatott Z. Molnár László és Csiszér. Mindketten megkapó élethűséggel és imponálón fejlett, minden részletet megéreztető precizitással játszottak.
