Babits Mihály: Örökségem
Babits Mihály: Örökségem
Ilyenkor szűnidőn járok a vén szobákban,
ahol a nagyanyám lakik, szegény, magában
kályha táblái közt kopogva hull a gipsz
s az ócska bútoron kopik a régi ripsz
és minden régi fák dobognak és ropognak
szekrényajtó sohajt, a rossz padlók zokognak,
pattog a nagy sifón, sikít a kis fiók,
sírnak az ablakon a titkos szélvonók,
mindennek hangja van – milyen csodára vársz még?
Harangjátékba kezd, ha lépsz, a vén pohárszék,
hol néhány csöpp szobor, üvegből a király,
s Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll,
egy száradó bukét emlékül régi táncra,
rulett és francia kártyák a pásziánszra,
(a présen négy kis ász, gyöngyökből kirakott)
falánc mit nagyapám tömlöcben faragott,
s egy gyűdi Mária, fából kivágva, finom
üvegbura alatt, s a cifra baldahinon
van egy borsszemnyi rés, s ha fény elé vonod,
láthatd e résen át a gyűdi templomot.
És a sok ős pohár! apáim szája szítta
vadászatról jövén ha meleg és erős
szivüknek jól esett a meleg és erős.
A könyvespolcon is ujat sohase kaptál
katatva mint gyerek, idei csak a naptár
annak is régi vers zöld hátán zongorál,
vers fölött régi kép, erős Komárom, áll.
Van Honvédalbum ott, grammaire és úti napló,
regény is: Paul de Cock s az Arkanzászi rabló.
Egy régi imakönyv – leválik a kereszt –
a belső oldalán áll: Petrus natus est
anno millesimo… A latin bibliákra
a padlás pora vár, patkányok foga rágja,
de megbecsülve áll a Poesie-kötet,
amelybe még anyám másolt be verseket.
A tömpe asztalon album ezüst virággal,
fekete alapon, ó fotografiákkal:
apák és nagyapák – az őseim! minő
sok régi délceg úr, finom szép régi nő.
Egy Jókai-regény hősei! sok gavallér,
nálam különb legény! sok régi módi gallér,
sok régi pantalón: akkor szép új divat: –
e sok vadász, ivó, kártyás urak miatt
vagyok most koldus én, ezektől örököltem
nem pénzt, de szívemet, amelyet meggyülöltem
nem pénzt, de vágyakat és átkos lelki pénzt,
aranynál súlyosabb s gyülöltebb aranyészt,
amelyért emberek büntetnek, büntet Isten:
e büszkeséget is, amelybe belevesztem,
s e csillogó szemű, szomorú, régi nők
szerelmet hagytak rám, vakot és vakmerőt,
szerelmet, nem fogyót, mindenre, minden ellen
s hogy majd álmok közé tépődjön rossz szerelmem,
e hölgyek és urak, e régi emberek
sok lelki nyavalyát hagytak rám pénz helyett.
Ezért most, őseim! megátkoz unokátok:
ottlenn a sírban is örökre verjen átok
s ha csontjaitokat megette már a föld:
legyen belőletek minden ami gyülölt
legyen belőletek mérges gyümölcsök rossza,
legyen belőletek váltóknak papirossa
minőre nevetek irtátok annyiszor,
legyen belőletek tüdők halála, por
és marja lelketek pokolban is az átok
s a szégyen, hogy ilyen – mint én – az unokátok!
ahol a nagyanyám lakik, szegény, magában
kályha táblái közt kopogva hull a gipsz
s az ócska bútoron kopik a régi ripsz
és minden régi fák dobognak és ropognak
szekrényajtó sohajt, a rossz padlók zokognak,
pattog a nagy sifón, sikít a kis fiók,
sírnak az ablakon a titkos szélvonók,
mindennek hangja van – milyen csodára vársz még?
Harangjátékba kezd, ha lépsz, a vén pohárszék,
hol néhány csöpp szobor, üvegből a király,
s Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll,
egy száradó bukét emlékül régi táncra,
rulett és francia kártyák a pásziánszra,
(a présen négy kis ász, gyöngyökből kirakott)
falánc mit nagyapám tömlöcben faragott,
s egy gyűdi Mária, fából kivágva, finom
üvegbura alatt, s a cifra baldahinon
van egy borsszemnyi rés, s ha fény elé vonod,
láthatd e résen át a gyűdi templomot.
És a sok ős pohár! apáim szája szítta
vadászatról jövén ha meleg és erős
szivüknek jól esett a meleg és erős.
A könyvespolcon is ujat sohase kaptál
katatva mint gyerek, idei csak a naptár
annak is régi vers zöld hátán zongorál,
vers fölött régi kép, erős Komárom, áll.
Van Honvédalbum ott, grammaire és úti napló,
regény is: Paul de Cock s az Arkanzászi rabló.
Egy régi imakönyv – leválik a kereszt –
a belső oldalán áll: Petrus natus est
anno millesimo… A latin bibliákra
a padlás pora vár, patkányok foga rágja,
de megbecsülve áll a Poesie-kötet,
amelybe még anyám másolt be verseket.
A tömpe asztalon album ezüst virággal,
fekete alapon, ó fotografiákkal:
apák és nagyapák – az őseim! minő
sok régi délceg úr, finom szép régi nő.
Egy Jókai-regény hősei! sok gavallér,
nálam különb legény! sok régi módi gallér,
sok régi pantalón: akkor szép új divat: –
e sok vadász, ivó, kártyás urak miatt
vagyok most koldus én, ezektől örököltem
nem pénzt, de szívemet, amelyet meggyülöltem
nem pénzt, de vágyakat és átkos lelki pénzt,
aranynál súlyosabb s gyülöltebb aranyészt,
amelyért emberek büntetnek, büntet Isten:
e büszkeséget is, amelybe belevesztem,
s e csillogó szemű, szomorú, régi nők
szerelmet hagytak rám, vakot és vakmerőt,
szerelmet, nem fogyót, mindenre, minden ellen
s hogy majd álmok közé tépődjön rossz szerelmem,
e hölgyek és urak, e régi emberek
sok lelki nyavalyát hagytak rám pénz helyett.
Ezért most, őseim! megátkoz unokátok:
ottlenn a sírban is örökre verjen átok
s ha csontjaitokat megette már a föld:
legyen belőletek minden ami gyülölt
legyen belőletek mérges gyümölcsök rossza,
legyen belőletek váltóknak papirossa
minőre nevetek irtátok annyiszor,
legyen belőletek tüdők halála, por
és marja lelketek pokolban is az átok
s a szégyen, hogy ilyen – mint én – az unokátok!
