Ignotus: A politika mögül
Ignotus: A politika mögül
Nem hiúságból, nem törtetésből: mulatságból szerettem volna ott lenni, mikor Berchtold gróf bizalmas felvilágosításokkal tartotta a delegátus urakat. Azt hiszem, mióta a Mari szolgáló felvilágosította őket, ilyen pikantériákban nem volt részük. S képzelem: mennyit kötött az orrukra abból, amit az ő diplomata versenytársai őneki kötöttek az orrára! … Berchtold gróf igen szimpatikus s amellett jóképű úriember – abban is utódja a derék Goluchowskinak, hogy ő is Minister des angenehmen Äusseren. (És nem ministre étranger aux affaires, mint a gonoszok rá akarják fogni, szorgalmas és kötelességtudó úriember, ki mindent megtanult, amit diplomáciából meg lehet tanulni – csak az a kérdés: lehet-e, s ez is nem olyan művészet-e, amire nemcsak jól kell születni, hanem születni is kell? …) Mondom: Berchtold gróf is igen jóformájú úriember – de ő, mint barátjai mondják, nem az új Goluchowski akar lenni, ki fatalista volt e monarchia nevében, hanem az új Andrássy, ki magát e monarchiát emelte fátumi sorba a kis balkáni népek fölé … Mit akar? kérdezte tőlem minap egy beavatott: mit akar s andrássysta létére mit ágál Berchtold ellen? Hát nem látja, hogy Berchtold az Andrássy politikája fonalát akarja fölvenni – ott, ahol Aehrenthal fölvette, de újra elejtette, mikor, igen helyesen, annektálta Boszniát, de, igen helytelenül, kihurcolkodott a szandzsákból?
Ebben az egyben az emberemnek igaza volt: a boldogult Aehrenthal gróf rettenetesen dementálta a maga kiválóságát s jókaiságba fordította az andrássyságot, mikor annak fejében, hogy Boszniát végképp elvette tőle, lovagiasan azzal engesztelte meg a törököt, hogy a szandzsákot, melyben már bennültünk, megint visszaadta neki. Ezzel elárulta Aehrenthal gróf, hogy sejtelme sem volt neki, az Andrássy állítólagos követőjének, arról, hogy mért okkupálta Andrássy Boszniát. Pedig csak gondolnia kellett volna a szálló igére, hogy mire kell nekünk Bosznia: arra, hogy megtörje a monarchiát fojtogató szláv gyűrűt. De mit ér e végre akár Bosznia, akár Hercegovina, ha a szandzsákkal török kézen marad, tehát a nagy-szerb aspirációk számára ígéret földjéül kínálkozik éppen az a terület – az a szerbek lakta – mely a két egytestvér szerb népet: a szerbet s a csernagorcot elválasztja egymástól? Még ha nem is a szandzsákon át vezetne az út – ahogy vezet – Szalonik felé, s ha monarchiánk nem is törekednék – aminthogy törekszik s igaza van, ha törekszik – Szalonikon át új kijárásra a Földközi-tenger felé: akkor is ott kellene ülnie a szandzsákban, ha egyáltalában volt valami értelme s a monarchia érdekeinek megfelelő rendeltetése a bosnyák okkupációnak és annexiónak. Ha tehát Berchtold gróf Aehrentalnak ezt a súlyos hibáját akarja jóvátenni: abban igaza van, s ebben a szándékában van valami a nagy Andrássy hagyományainak megértéséből. Nem tudom: a nagy Andrássynak maradt-e politikai végrendelete, de csak a térképre kell nézni s meglátni, hogy, míg az olasz szomszéd mindjobban eltorlaszolja előlünk az Adriát, Szalonik felől nagyszerű tengeri utunk nyílnék a világba: hogy, mondom, az Andrássy végrendeletének magyar vagy osztrák–magyar legendája éppúgy kialakuljon, mint ahogy, Konstantinápolyra gondolva, az orosz lelkekben kialakult a Nagy Péter cár végrendeletének legendája.
Csakhogy … csakhogy Andrássy nem úgy csinálta a dolgát, mármint a mi dolgunkat, hogy lángba borítsa ezt az egész monarchiát, csak azért, hogy meg tudja sütni e tűznél a bosnyák pecsenyét. Abban tévedhetett, hogy Boszniát megszerezni nem volt elég, mint ő mondta, egy katonabanda, hanem, bizony, sok jó magyar vérnek kellett ott elfolynia – de nagyszerű volt abban, hogy nem minket vitt háborúba, hanem másokat hagyott elébb háborúskodni, hogy az ő háborújuk végén jusson számunkra részül az okkupációs megbízatás. Nagyszerű volt, ahogy hagyta ömleni az orosz s a török, az oláh s a bolgár vért, hogy e vértenger lökje ki számunkra szigetté Boszniát. Minden jel arra vall, hogy Berchtold gróf, hogy azok, akik mögötte állnak, megfordítva akarnak eljárni. Minden jel arra vall, hogy mint 1870-ben a franciáknak megvolt az ő Eugenie-jök, nekünk is vannak hatalmasaink, kik mindenáron »akarják az ő kis háborújukat«. Akik elébb az olaszba akartak belekötni s a király az Aehrenthal tiltakozása után akkor csak azért vonultak vissza, hogy később jobban ugorhassanak – reculer pour mieux sauter. S most egyszerre kétfelé akarnak ugorni: Albániában az olasz felé, Macedóniában a török, az orosz és isten tudja ki mindenki felé, s egy – mint már minap megírtam s mint újra hallom – egy szándékosan télinek tervezett balkáni hadjárat borzalmaival kezdődő világháborúba akarják belekeverni a monarchiát, hogy e háború végén, ennek kerülőútján, ennek százszoros túlfizető árán s ha már mindenki számára minden gesztenyét kikapart, jusson el talán tulajdonképpeni céljához: a szaloniki öbölhöz. (Télinek azzal a számítással tervezik a hadjáratot, hogy a hegylakóknak nincs meleg ruhájuk, a mi bakáinknak van, s télen a betyároknak tüzet kell gyújtaniok az ormokon, s így nem puskázhatják le látatlanul, mint nyáron a mi katonáinkat.)
Nem tudom, bizalmas közléseiben megmondotta-e mindezt Berchtold gróf a nagytudományú delegátusoknak. (S hogy ezek szaladtak-e azután a börzére, hogy e felvilágosításokat hasznosítsák!) De bizonyos, hogy soha annyira isten kezében nem volt ez a szerencsétlen monarchia, mint most – s azért nem, mert soha annyi dilettáns kéz nem ártotta bele magát az isten dolgába, mint most.
