Ignotus: A politika mögül
Ignotus: A politika mögül
– Október 12.
Hol van Németország? Az embernek térképre kell néznie, hogy eszébe jusson. Szép darab föld, meg kell adni – de a hatalmas birodalom, mely egyre helyet kér a napon, most, mikor Európa delén elfoghatná az ősz utolsó sugarait: nincs sehol. Olvasod, művelt magyar, kedves újságodat, a Frankfurter Zeitungot: a liberálisok s a szocialisták szövetségéről vezércikkez. A hangos császárnak nem hallani hangját. Perfid, mondja Goethe, perfid ist ein französisches Wort – németül, úgymond, az ilyesmit nem is lehet kifejezni … O. Goethe: il y a des chorer qui ne se disent pas, mais qui se font. O. Goethe, a te Wilhelm Meistered ismerte Hamletet, magyarázta is a Hekuba-jelenetet, de még nem applikálta, mint az ugyancsak Shakespeare-ismerő Bismarck, a Balkánra. Mi a németnek a Balkán? Hekuba! S egy porosz gránátos csontja nem sok, de annyit sem ad érte.
A lármában, mely a Balkán körül kerekedik, Németország hallgatása a legbeszédesebb. Utoljára szavát akkor lehetett hallani, mikor augusztusban a derék Berchtold gróf megtette az ő hirtelen kezdeményező lépését. Akkor Németország nem titkolta haragos bosszúságát, s azokban a napokban bátor voltam rámutatni az okos Schrader képviselő Berliner Tageblattbeli cikkére, melyben a Berchtold gróf lépését kissé voreilig-nak mondja. Most már világos, hogy a Berchtold lépése minden volt, csak voreilig nem. Inkább: amily kétségbeesetten hebehurgya volt, olyan későn jött. Tromf akart lenni, akkor mikor Németország már kijátszotta volt az atout-t. Megelőzés akart lenni – utólag. Németország Baltisportban úgy eladott minket, hű szövetségeseit, Oroszországnak, hogy soha még így bizakodó barátot el nem árultak. Százszorosan visszafizette, hogy annak idején, Marokkó körül, mi akartuk utánozni a bismarcki példát, mi hekubáskodtunk Afrika felől, s kacérkodtunk az állítólag schwarzenbergi emlékkel, hogy: Európa csudálkozni fog Ausztria háládatlanságán! Európa csak nevetett, de nem csudálkozott, ellenben Németország eltette ezt az esetet tanulságai közé. Megjegyezte, hogy milyen Rajna kincsével fizetett az osztrák a nibelungi hűségért, mellyel a német az annexiós időkben megmentett volt bennünket a háborútól. Jégre tette bosszúját, mely, ismeretes: hidegen jó. S most Baltisportban fizetett.
Baltisportban ugyanis az történt (ezt már azokban a napokban suttogták, de a mostani balkáni események, a kis balkáni királyságok mozgolódásai világosan mutatják, hogy csakugyan így volt), az történt, hogy a német teljesen eladott bennünket az orosznak. Szabad kezet adott a muszkának a Balkánra: tegyen vagy tetessen ott, amit akar. Oroszország ugyan még nem oly erős – rettentő japán vérveszteségei után –, hogy szárazon s különösen vízen maga viselhesse háborúját. De követheti legújabb barátjának, Angliának, hagyományos példáját: a gesztenyének más kezétől való kikapartatását. Ilyen kezekül igen alkalmasak a kis balkáni királyságoké. Ezek zavarják fel a balkáni vizeket, amely zavarosból a végén kibukkanjon Oroszország számára a szabad dardanellai átjárás. Az orosz: gavallér, a szolgálatot nem kívánja ingyen, a kis királyságoknak bő borravalót ígér – megint csak angolosan: a más zsebéből. Montenegró lemehet Skutarig, Szerbia lemehet Kumonovóig, Bulgária lemehet Drinápolyig, a görögök pedig felmehetnek Epiruszba s Thesszáliába. Ilyenformán a török egy szép csík földjétől szabadul meg, de azért még mindig bőven marad földje s kivált tengerpartja és Konstantinápolya, amit később nagyobb rabló vehessen el tőle – viszont a kis királyságoknak is van és érdemes miért vérezniök s nevezetesen a hű bolgároknak volt miért revolvert fogniok (nem képletesen, hanem betű szerint) Ferdinánd királyra, hogy elrendelje a mozgósítást. Mert ha a végén, annyi pénz és vér árán, amennyin Szalonikiig eljuthatott volna, a mi monarchiánk is megkapja azt a szandzsákot, amiben egyszer már úgyis benne ült, az nem nagy baj, hacsak a szandzsák alatt a szerb és cernavorc kap egy olyan szalag földet, amelyen át idővel egyesülhet, s míg maga eljut az Adriához, a mi monarchiánk elől elzárhatja a Szalonikiba, vagyis a Közép-tengerhez vezető utat … Ezt a szép egyezséget kötötte Baltisportban a mi német barátunk a mi orosz ellenségünkkel, s mikor Berchtold gróf ezek után állott elő azzal a zseniális ideával, hogy: hopp, van egy eszmém: parancsoljuk rá a kis balkániakra a status quót, de szorítsuk rá a törököt reformokra: száz évre előrelátó jó pszichológusnak igazolta azt a Napóleont, ki már akkor megmondta, hogy Ausztria mindig elkésik néhány esztendővel s néhány gondolattal.
Hogy Németország ezért a mi bőrünkre való bőkezűségéért mi árat kap – talán Ázsiában vagy Kis-Ázsiában – az orosztól, az még nem világosodott ki. Világos ellenben, hogy a német politika nagyon okosan jár el így a mi monarchiánk rovására. Mert ha az orosznak nem kellemes, hogy a mi monarchiánk mint katolikus szláv hatalom versenyezzen vele a Balkánon, nem kellemes ez a németnek sem. Mint piac- vagy helycsinálóra nincs ránk odalent szüksége – inkább: az az érdeke, hogy az odalent való kis országok ne csak függetlenek legyenek mindenkitől s kivált tőlünk, de egyenesen rossz viszonyban, vámháborúban s bojkottos sorakozásban legyenek ellenünk, mert akkor a német ipar és tőke szépen beülhet ott mindenfelé, mint ahogy – hozzánk való nibelungi hűségével egyaránt – megcselekedte huszonnégy óra alatt, mikor az annexió miatt Szerbia bojkottált volt bennünket. S nem érdeke a németnek, hogy mi, mint a lábunkat két tengerparton megvető szláv hatalom, így a magunk lábán is állhassunk – inkább az az érdeke, hogy bekerítve és fojtogattatva: az ő kényétől és kegyelmétől függjünk. Ezeknek bölcs átlátásával adta el a német Baltisportban a mi balkáni jussunkat az orosznak, ki viszont a némettől eltanulta a zwei Eisen im Feuer-nak megint csak bismarcki szép hagyományát, s most egyszerre tud entente-ban lenni az egymással halálosan ellenséges némettel és angollal, kik közül legnagyszerűbb diplomata mégiscsak az angol. Mert míg a Baltisportért a németre s a Berchtold gróf szellemes kezdeményezéséért a mi monarchiánkra halálosan megharagudott török mellé hamarosan odaült Konstantinápolyba, megmagyarázván a beteg embernek, hogy íme, mégsincs párja az angol orvosnak: ugyanakkor pénzeli Albániát, Macedóniát, nyilván Montenegrót is és isten tudja még ki mindenkit, hogy tegyen a törökkel, amit tud. S hogy a mi gyenge diplomáciánk lefülelése mennyire benne van a nyugati diplomácia vérében, annak legjobb példája a Poincaré úr közbelépése. Franciaországnak csakugyan érdeke a béke, mert iszonyú kölcsönadott pénzei mehetnek veszendőbe egy balkáni háború rendjén s a Poincaré úr közbelépése valóban békére is igyekezett – de nem állhatta meg, hogy közben rá ne akarja szedni a mi monarchiánkat s rá ne akarja venni Berchtold grófot, hogy mondjon le a szandzsákról. Ez már a mi szelíd külügyminiszterünknek is sok volt s keményen sarkára állott, sőt éreztette is Poincaré úrral, hogy a monsieur tulajdonképp az ő augusztusi kezdeményezését tette most magáévá – de ez az éberség, ez a keménység s ez a proiritási per aligha fogja már elejét venni, hogy a szandzsák alatt a kis szerb népek kezet ne fogjanak s így meg ne hiúsítsák azt a két balkáni lehetőséget: a mi számunkra a Közép-tenger megnyíltát, a szerbség számára az Adria elzárását, ami nélkül mitőlünk is pazarlás egy kecskeméti baka csontját is levinnünk a szandzsákba.
Pedig, minden jel erre vall: levisszük. Ha nem a kecskemétiét, hát a temesváriét – két hadtestünk már mozgósítva volt azon nap délutánján egy órakor, amelynek délelőttjén a balkáni mozgósítások elrendeltettek. Sok pénzünk, sok vérünk látja majd kárát, azon a pénzen fölül, ami már előre elvérzett a börzén. De mind e jelek arra is vallanak – s nyomorú elhagyatottságunk közepett ez a vigasztaló –, hogy nagy világháborúba aligha keveredünk bele, legalább most nem, főképp azért, mert Oroszországnak még nincs meg a flottája. A háború nyilván, mondom, a Drinápolytól Szkutarig futó csíknak terjedelméig fog lefolyni, s a gyönyörűen kieszelt téli hadjáratból még az a hasznunk sem lesz, hogy teljes leszámolás legyen s végleges eredménnyel járjon. A törökkel együtt monarchiánk az az Európa kutyája, kinek nem egyszerre vágják le a farkát, hanem csak ízenkint, hogy ne fájjon neki olyan nagyon.
