Ignotus: A politika mögül
Ignotus: A politika mögül
A Nyugat hírül adta legutóbb, hogy jó helyről vett értesítés szerint a mi német szövetségesünk mit határozott volt Baltisportban a mi muszka barátunkkal: azt, hogy Montenegró lemehet Szkutariig, Szerbia lemehet Kumanovóig, Bulgária lemehet Drinápolyig, s hogy az ezen pontokig terjedő földeket ki-ki magának tarthatja, elkerülvén s nekünk talán meghagyva, de egyben számunkra értéktelenné is téve a szandzsákot.
E mostani sorokat sietek megírni október 25-én, mert ez nevezetes nap, mivel zajos, véres és váratlan történeteire a fentebb ismételtekből különös fény esik.
Ugyanis: ezzel a nappal bizonyos, hogy a montenegrói csapatok lejutottak Szkutariba, a szerb csapatok lejutottak Kumanovóba, a bolgár csapatok lejutottak Drinápolyba. Mire e sorok nyomtatásban állanak, lehet, hogy nagy és vereséges csaták még lejjebb vagy beljebb szorítják vissza a törököt, vagy fordulhat a hadi szerencse, s a balkáni kis királyságok szorulnak vissza. De egy nem változik: az, hogy október 25-én Montenegró, Szerbia és Bulgária egyszerre érte el Szkutarit, Kumanovót és Drinápolyt.
S nem változik még valami. Az, hogy október 25-ére Oroszország s a vele szövetséges Franciaország olyan béketervvel állt elő, mely kigúnyol mindent, amit a mi monarchiánk tart békének s amit békén érthettek az emberek mind a fáradozás rendjén, mellyel Franciaország körülbelül egy hét előttig vesződött (vagy úgy tett, mintha vesződnék) a Balkán státus quo-jáért.
A béketerv, tudniillik, azt ajánlja a nagyhatalmaknak, hogy most nyomban lépjenek közbe, állják útját a további vérontásnak, a béke kedvéért fogják le a törököt, a balkáni kis királyságoknak pedig – akár győztek, akár nem, akár meg tudják tartani, akár újra kiejtik kezükből: de hagyják meg birtokukban vagy adják át birtokukba azokat a török területeket, melyeken át mai állásaikig levonultak. Vagyis Montenegrónak Szkutariig, Szerbiának Kumanovóig, Bulgáriának Drinápolyig. A görögökről mindezekben nem volt szó – de hogy ők, ha a dolgok sora így fordul, fel tudnak még s fel is fognak vonulni Epirusba és Thesszáliába, azt nyilván fel lehet tenni.
Vagyis, amit a Baltisportról szóló értesülés mondott, annak egyik fele máris igazolódott. Az orosz máris pontosan aszerint viselkedik. Hátra van még a másik fele: hogy a német engedje. Hogy, ha mi berzenkednénk ellene, hű szövetségesünk komolyan figyelmeztessen bennünket, hogy ő holmi mondva csinált balkáni érdekeinkért ugyan nem adja bár egy porosz gránátosnak a csontját sem. Félek: nem telik sok időbe, hogy ez is elkövetkezzék.
S ezzel – de enélkül is: betelik a legvéresebb vereség, mely diplomáciát érhet, s amely, ez esetben a mi Berchtold grófunkat érte. Mert, hogy mindezeknek talán nem egyedül ő maga az oka, az lehet. De az meg bizonyos, hogy mindezeknek a csapdájába vakon ment bele, még ezenfelül abban a nevetségben is elmarasztaltatva, mely az erőszakoskodó gyengeség büntetése. Ez az erőszakoskodó gyenge: a mi hónapok óta hetvenkedő s most szégyenletesen megalázott, megcsalt, kigúnyolt és megleckéztetett monarchiánk, mely ezenfelül még háború előtt is áll, árván, mint az ujjam, legfeljebb olyan társaságban, mely, mint az olasz, velünk kapartatja ki az ő albán gesztenyéjét a balkáni tűzből, vagy, mint a román, minket állat a háta mögött, mialatt maga is körülnéz zsákmány után.
S mindez azzal indult meg, hogy monarchiánk s az ő diplomáciája pokoli ravasz volt, s Bulgáriát akarta eszköznek használni, hogy e törekvő ország becsvágyán át maga jusson el macedón álmaink megvalósulásához.
A bolgár népet a török ellen felizgatni: sikerült is. De megnyernünk magunknak: legfeljebb a bolgár királyt sikerült. Ezzel azonban az ő hű népe röviden bánt el: revolverrel térítette át az osztrák szövetségből a balkáni szövetségbe. Csarikov, Izvolszki és – hogy a legfőbbet is végre nevén nevezzük: Sir Arthur Nicolson, ki valaha budapesti angol konzul volt, most meg az angol külügyi hivatalnak az a bizonyos legfőbb tisztviselője, ki a külügyminiszterek váltakozása közepett állandóan megmarad s ezzel biztosítja a külpolitika folyamatosságát, amit annál könnyebben tehet, mert valójában ő csinálja: ezek az elsőrendű s a mai diplomáciában hors concours álló diplomaták igazán remekbe csinálták a dolgukat. A mitőlünk a török ellen izgatott népeket hagyták is a török ellen összefogni – de a mi ellenünkre. Aztán: ránk bizonyítván a balkáni extratourt, az orosz rá bírta venni a németet, hogy a Balkánon hagyjon bennünket sorsunkra, az angol pedig felhasználta az alkalmat, hogy a török előtt a mi rút perfidiánkról lerántván a leplet, mihelyettünk ő üljön be jó barátnak Konstantinápolyba. Mire a derék Berchtold gróf mindezeket észrevette, akkor hiába nem ment már el Karlsbadba kúrázni s maradt Bécs mellett Kaltenleutgebenben, hogy onnan pattantsa ki az ő augusztusi kezdeményezésének nagyszerű ravaszságát – a nagyszerű ravaszsággal csak azt érte el, hogy a török még jobban megharagudott, a balkáni országocskák még mohóbbak lettek, s a francia, ki addig a balkáni dolgoktól távol állott: szakasztott úgy, mint Szaszanov úr: mialatt status qu-t prédikált és lelkendezett s magyarázta az orosz–osztrák–magyar egymás megértésének szükségét, hagyta eltelni a békeszerző drága időt, hagyta előrenyomulni a kis királyságokat olyan helyekre, ahonnan nem is akarja – s ma már be is vallja, hogy nem akarja – őket elkergetni, de ha akarná sem tehetné, mert arra a mai világban senkinek a hatalma nem elég, hogy egyszer felszabadult népeket megint visszakergessen a rabságba.
Az annexiós dicsőségnek, a nagyszerű osztrák presztízsnek (magyart nem mondok, mert mi közünk nekünk ezekhez az ellenünkre s megkérdezésünk nélkül megformált törekvésekhez?) – az Aehrenthal megszerezte presztízsnek vége. Az annexiós időkben megalázott Izvolszki most rettenetes bosszút állt – ha már nem is Aehrenthalon, de a gazdáin, s éppen házigazdáján, a derék Berchtoldon, kinek buchlaui kastélyában s az ő vendégeiül találkoztak volt Izvolszki és aehrenthal, arra a nevezetes tanácskozásra, melyen Aehrenthal bejelentette az orosz diplomatának – akkor még szintén külügyminiszternek – az annexiót. Háború nélkül is szégyenletes vereség ért bennünket – most még csak az hiányzik, hogy a szégyenhez s a vereséghez utólag hozzászállítsuk a háborút.
