Ignotus: A politika mögül
Ignotus: A politika mögül
– nov. 12.
Ma valamivel csendesebb a hadilárma, mint tegnap volt, noha, úgy hallatszott délben, hét katonaszállító vonat már elindult a mai napon Budapestről. Mire e sorok változhatatlanul nyomtatásban állanak, az is kiderül majd, igaza volt-e az éjszakai híresztelésnek, hogy szerdára, 13-ra, a hadügyminisztérium közlést ad ki, melyben előkészíti a közönséget a mozgósításra. Ezt – mármint a mozgósítást – aligha tudjuk elkerülni. De a háború, ha kitörne, íme télinek készülő, s mint a Nyugat kétszer is megírta: szándékosan télinek tervelt háború: reméljük elmarad.
Bizonyára nem a derék Berchtold gróf ügyességéből, bizonyára nem lelkiismeretességéből azoknak, kik e szerencsétlen monarchiát kényre-kedvre igazgatják. Berchtold gróf, az ő cirkuszi augusztusos utólag való kezdeményezéseivel, állandóan a nevetség s a háború szélén járatta, végig e világtörténelmi hat hét során, a mi szomorú birodalmunkat. De mindig annyira elkésett, s minduntalan újra az ő új meg új utólagos gondolataival, hogy mire közbecsördített volna, már nem volt miért. A balkáni események száguldása fölébe kerekedett minden tervnek, amit a jámbor Ballplatz különböző eshetőségekre kifundált. A török nem tudott helytállani – pedig a Ballplatz arra számított, hogy tud. A román nem rántott kardot, pedig a Ballplatz úgy egyezett vele, hogy ránt. A négy balkáni királyság nem kapott hajba a zsákmányon, pedig a Ballplatz azt várta, hogy hajba kap. Semmi sem történt úgy, ahogy a Ballplatzon várták. S amely egyre macedón háborúra készült, melyben a románokat küldhette volna előre: a monarchia most albán háború előtt áll, melyhez a románoknak semmi közük. Nem hiszem, hogy szomorúbb időkben mulatságosabb ember kínlódott volna egy nagyhatalom képviseletében, mint a derék Berchtold gróf. Mentsége csak egy van – az, hogy, bár semmi egyebet nem látott előre, de ezt, ezt az ő gyászos tehetetlenségét előre látta. Előre megmondta, hogy ő nem való külügyminiszternek, mint ahogy 1866-ban Benedek generális előre megmondta, hogy ő nem való az északi sereg vezérének. Ő, úgy mondotta; jó nagykövet, ki szépen végre tudja hajtani, amit mások diszponálnak. De nem való a helyre, ahol magának kell diszponálnia, gyors átlátással, rögtönzött határozottsággal. Ennek következtében azért is megtették külügyminiszternek, akarata ellen, szabadkozásával nem törődve. S mint Benedek a hadiért, úgy felel most ez a sajnálni való derék úr ezért a diplomáciai Königgrätzért, mely négy hét alatt kirúgta monarchiánkat négyszázados törekvéseinek tartományából: a Balkánról.
S belerúgta, szakasztott úgy, mint Königgrätz, a porosz ölébe. Se égen, se földön nincs ma másunk, mint a német birodalom, kire árvaságunkban számíthatnánk. Keserves istáp, nyomorult kiszolgáltatottság! Nem társa vagyunk immár a németnek, hanem kliense, kényszerű kitartottságában az ő felsőségének. Bolgár, román – még a görög is nagyobb hatalom nálunk, mert van kik közt válogatnia, akikhez csatlakozzék, s egyiket a másik ellen van módja kijátszania. Nekünk nincs válogatásunk – mi csak a némettel mehetünk s a némettel kell mennünk.
Egy nyeresége van e minden vesztettségünknek. A háborút nyilván elkerüljük.
Mert: a balkáni események mindenkit meglephettek – a németet nem. A franciák igen gyerekesek, mikor a törökök pusztulásában a németek vereségét látják, mondván: hát íme ezt tudta a ti töröktanító Goltz pasátok! A német rég tisztában volt a török élhetetlenségével, annyira tisztában, hogy már jó előre elhítta Konstantinápolyból s Londonba helyezte át az ő túlságosan törökbarát nagykövetét, Marschall von Biebersteint. Azért tette s csakis úgy tehette, mert leszámolt a törökökkel és halálnak szánta. Potsdam s még inkább Baltisport már a törökkel szakító új német politika következése volt – a német birodalom a töröknek s a Balkánon érdekelt Ausztria–Magyarországnak bőrére egyezett meg az orosszal. Még mielőtt a balkáni háború kitört, a Nyugat megírhatta, hogy a baltisporti orosz–német egyezség odaszánta a Balkán területeit: Montenegrónak Szkutariig, Szerbiának Kumanovóig, Bulgáriának Drinápolyig s Görögországnak fel Thesszáliába. Az események, való igaz, túlszáguldottak az előre megvont határvonalon, de hogy e vonal igenis meg volt vonva, az egy átfutó percre megmutatkozott október 24-én, mikor az oroszoktól igazgatott francia miniszterelnöknek egy nyilvánosságra nem került, de a Ballplatzra eljutott s ott megfelelő felháborodást keltett indítványa nem kisebb dolgot akart, minthogy a hatalmak rögtön lépjenek közbe, tiltsák el a hadakozó feleket a további háborútól, s a balkáni királyságoknak adják oda mind a földet, amit az napig valósággal birtokba vettek: vagyis Montenegrónak a Szkutariig, Szerbiának a Kumanovóig, Bulgáriának a Drinápolyig terjedő területeket … Mondom, az események túlmentek, s az orosznak éppen nem örömére, az előre megvont vonalon, de ha méretükben el is képesztették, lényegükben nem lephették meg sem az oroszt, sem a németet, kiknek politikája e nagyobb események után is az marad, amivel a kisebbnek szántakat útnak lökték.
Ez a politika nem háborús – sem az orosz részéről, ki még nincs fölkészülve a háborúra, sem a német részéről, kinek nincs oka háborút keresni. De az orosz nem akarja megengedni, hogy, ha már ő nem lehet ura a Balkánnak, a mi monarchiánk ott teret foglaljon s vezérlő hatalom legyen. S ez nem kedves a németeknek sem, mert neki a mi monarchiánk csak úgy kell, ha mindenképpen őrá szorul, semerre sincs támasztéka s nem áll útjába annak, hogy a termelésében túlduzzadó német birodalom a Balkán országait ipari és kereskedelmi érdekeltségébe ragadja.
A Balkán s a mi monarchiánk felől megegyezett két északi hatalomnak ezek az érdekei a kezessége annak, hogy, ha már mindent elvesztettünk, legalább a háborút elkerüljük. Mert, mint ma ugyanaz a kitűnő Balkán-ismerő fejtette ki előttem, ki már két hónap előtt rámutatott egy a Nyugathoz intézett levelében a Berchtold gróf hírhedt augusztusi kezdeményezésének rettenetes ügyetlenségére: Oroszországnak nemcsak az nem érdeke, hogy a mi monarchiánk legyen úr a Balkánon, de az sem, hogy Szerbia legyen ott túlnyomó hatalom. Biztatni tehát biztatja Szerbiát ellenünk, hogy örökre benne maradjon a szerb szívben az osztrák fullánk, de utolsó percben, ha háborúra kerülne a dolog, éppúgy cserben fogja hagyni, mint hagyta volt négy év előtt. Viszont a németeknek nem érdeke: sem az, hogy Szerbia kikötőhöz jutván, a Balkán egy nagy részét függetlenítse azoktól, kik – elsősorban németek – eddig a balkáni piacokon terjeszkedtek, sem pedig megfordítva, az, hogy Szerbia szőröstől-bőröstől kiszolgáltattatván a mi monarchiánknak s talán vámközösségbe is kerülvén vele, piacával megint csak elvesszen a német terjeszkedés számára. Így hát az orosz tüzeli a szerbet, a német tüzel minket, lesz veszekedés, lesz, nyilván, mozgósítással való tüntetés és fenyegetődzés is, a végén azonban a német megállít majd minket, az orosz megállítja a szerbet, a háború elmarad, a Nagyobb-Szerbia megmarad független vámterületnek, de tengerhez igazán nem jut, az orosz eléri azt, hogyha ő nem, más sem föltétlen úr a Balkánon, a német pedig eléri azt, hogy mi végképp rászorulunk, s nem tehetünk ellene semmit, mikor a balkáni piacot elüti előlünk.
Ez a jövő napok és hetek perspektívája – a jobbik, mert hiszen lehet, hogy addig játszunk a háború tüzével, míg mégis csak lobot vet, utólag, mikor már eleve elvesztettünk mindent, amiért érdemes fegyvert fogni. Persze, ha ennek a monarchiának volna most egy Bismarckja vagy Andrássyja, az tudná, mit tegyen. Az összefogná most a törököt, a bolgárt, a románt s a görögöt az orosz s a szerb ellen, és tudná összefogni – azért volna Bismarck vagy Andrássy – minden orthodox és katolikus vallási ellentétek felett. S ha már kardot kéne rántania: ez a kard a Brennus kardja volna – azé a Brennusé, ki e kardot legyőzötteknek tudta, jajt kiáltván fejükre, serpenyőjébe vetni, s nem azé a másik Brennusé, ki csak azért ment le Macedóniába, hogy beleszaladjon a saját kardjába.
