Lányi Viktor: Lohengrin • Részlet Wagner operájának új magyar fordításából
Lányi Viktor: Lohengrin •
Részlet Wagner operájának új magyar fordításából
Részlet Wagner operájának új magyar fordításából
… a műfordítás nemcsak a közeledés eszköze: egyszersmind a gazdagodásé is. S a művész semmiféle módját a gazdagodásnak nem vetheti meg.
Babits Mihály axiómája, melyet Dante-fordítása elé írt »műhelytanulmány«-ából vettem ki, megadja a kulcsát annak a lelkesedésnek, ami egy operafordítót is fűthet munkája közben. Még egy sor más megállapítását idézhetném ezen a helyen, különösen a verselés megkötöttségére vonatkozólag alkalmazható a gondolatmenete – mutatis mutandis – az effajta munkára. Persze, a nehézségek itt más természetűek. Hogy minők, azt néhány rövidre fogott »avis au lecteur« segítségével próbálom megvilágítani.
Ez a fordítás a m. kir. Operaház használatára készül, tehát elsősorban szövegfordítás. A német versre komponált zenét kellett ellátni olyan magyar szöveggel, hogy az énekdallam lehetőleg a szavakból születettnek érződjék. Ez elsőbben is nagy metrikai determináltságot jelent. A szótagok hosszúságát és rövidségét hangjegyértékek jelölik ki kötelezőleg. A második dolog, ami rögtön szembetűnik, a vokalizálás követelménye. Bizonyos magasságú és helyzetű hangokra csak bizonyos magánhangzókat lehet jól énekelni. A harmadik nagy nehézséget az ütemelőző (Auftakt) és általában a taktusvonal okozza. Minthogy az énekbeszéd élesen skandál, kerülni kellett, hogy a hosszabb szavak több ütembe osztódjanak. Így például, ha egy frázis új ütemben egy szótaggal végződik, önálló egytagú szót keresni, ha két szótaggal, kéttagút. Világos, hogy ahol a sorok még rímelnek is, a kivitel nehézsége megsokszorozódik. De mindezen fölül a szórend is lényeges. Wagnernél minden melódiai frázisnak magva van, ahol a gondolat pregnánsan kiéleződik. A magyar kifejezésnek is eme súlypontok szerint kell lüktetni.
Mindezen (és még sok más) technikai korlátok között az értelmi hűség másodrendű kérdés – volna, ha nem Wagnerről lenne szó. Így azonban egy magasabb szempontú hűségre kell és lehet törekedni, hangulati hűségre és főképpen: természetes, magyaros költői dialógusra. Ha olykor-olykor Wagner archaisztikus pátoszát és helyenkint megkapó meleg líráját is sikerült megfognom, akkor, úgy érzem, a közeledés e szerény eszközével nem hiába jártam meg idegen költői és zenei tájakat. Jómagam mindenesetre gazdagodtam általa.
L. V.
