Móricz Zsigmond: Elek Artúr
Móricz Zsigmond: Elek Artúr
„A kastély könyvtárában napok óta halkan muzsikáltak a régi könyvek, finom cirpegés kelt belőlük, langyos zsongás, mintha reszketős kerekű pici zenélőórák ketyegnének belsejükben réges-régi dallamokat… Nedves hangokkal volt tele a könyvtárszoba… A fehérkeretű ablakokon hosszan elhangzó fájdalmas kiáltások hallatszottak be: lenn a faluban minden órában megölte magát egy legény, egy leány…”
Mennyire mély tüdővel lélegzik Elek Artúr a tavasz, a mámor, a szent érzések, a szép hangok levegőjében, hogy így tud írni. Végre egyvalaki köztünk, akinek szentség a vatesi szó, akár a szenthajdan költőinek. Jöttek nagy áradatok, amelyek végigpusztítottak a költők szívein s letarlották a nemessé és tiszteletreméltóvá edződött értékeket, s íme jön Elek Artúr és soha, egyetlen pillanatra sem ül ki az arcára a cinizmus, a kicsinylés, a gúny, a szentség-profanálás gaz öröme, és szívbeli jóságán keresztül a régi istenek sajátságos új dicsfényt kapnak. Éppen azáltal, hogy a régi alázatos hit buzgósága járul oldott saruval, emelt áhítattal az Irodalom oltára elé. Mégis csak ez az egyetlen, a hit, amely idvezít, s egy igazhívő láttára megújhodik mindnyájunk szíve.
*
Az ember, aki le akarja kottázni az egész természet minden ujjongó hangját: s megtalálja a saját szívének végtelen jajait. Mert ez a világ zenéjének dalhengere: az én szívem.
Nagyon fiatal volt Elek Artúr, mikor ezzel a nótával vívódott. Még nem is találta meg novellája számára ezt a kimondott megoldást, de végre meg, saját magának.
Elek Artúr az egynótájú ember. A költő, aki elszántan meg akarja rögzíteni az egész természet ujjongó koncertjét:
„óh égnek kéke… ti paloták, ti szobrok, ti boldog utcák… óh emberek, ti sugárzó rongyosak, ti szépséges rútak… óh gyönyörű utcazsivaj, gyönyörű sárga folyó… óh Isten, Isten, gyönyörű Úristen!”
s a tulajdon szívének adja végtelen jajait, felbuzgó örömeit, mélységes feszültségét, kiáradó tombolását: mert az a világ minden zenéje. Ez az a nóta, amelynek hallatára könnyes szemmel sikolt az ember:
„találtam egy nótát, egy nótát, egy nótát… Óh de milyen nótát! Benne zsong abban az erdő minden hangja, a tavasz zsendülése, madár szerelme, búja, a hegy szíve dobogása… És aki halandó meghallja, színes és szagos lesz tőle egész nyomorult élete. Az erdők elpihent szellemei kikelnek hallatára odvaikból, a felhők megállanak útjok elején, és a nap soha árnyékba nem borul és egyetlen diadalmas ujjongástól lesz hangos a föld…”
*
Van valami távoli a világában. Az egy egyéniségbe való redukálás távolisága. A magában élő ember abszolút elvonatkozásának fátyola hull közénk és az ő világa közé. Magyar földje, olasz ege, úri kastélyai és zsongó hangokkal terhes erdei, csupán az ő életének látó lencséjén át nyílnak meg előttünk. Ez a látás már nemcsak befogadott, de újra is színezett mindent. Élt és látott és nézett és érdeklődött: s befogadott, appercipiált, tovább élt, leszűrt, desztillált. A maga kedvéért, a saját emberi jóérzéséért, hogy kiküszöbölje a fölöst, a zavaró momentumokat, az oda nem illő motívumokat, a jóérzést s a művészi békét rontó fölös igazságokat. Így aztán elolvadnak a földrajzi, etnográfiai, fizikai határok, hogy annál erősebben éljenek a karakterbeli, etikai, artisztikus perspektívák. Egy mély és halkan rezgő lélekkel találkozunk most, amely annyira zárt életű s oly intenzíven fölszívó erejű, hogy vagy áthasonítja magába a nyert impressziókat, vagy kiküszöböli magából s egy egyéni világképet ád lelkünk elé. Sohasem érezzük nála azt, hogy kiléptünk a szabad természetbe, az érintetlen, a mindentől párolgó és bűzlő és illatozó, de közvetlen, friss szelű és nyersen rikoltó életbe: hanem azt, hogy egy művészi temperamentum stilizálta, túlfűtötte és buja vegetációra élesztő üvegházában vagyunk, ahol valóság ugyan minden, s a valóságos életértékekből van összehordva, de e lélek s ez élet központi fűtésétől szinte szertelenre fejlődött. És ha szép, vizionáriusan szép s ha visszadöbbentő, a mindennapiságon túli módon az.
*
Magát táplálja élettel s a mi számunkra magát vetíti ki életté.
Az ujjongás hét napján ünnepelte, s kirobbanó kacagással, felröppenő szívvel farsangolja az ablakot, honnan libegve szállott rá, mint egy kiterjesztett szárnyú galamb, egy szál virág… S minek utána kidalolja lelke legfenekéről a száz éve ott szunnyadó dalt, a csukva maradt ablak alatt a hasisevő éberálmában zajlanak körülte őrült fantom farsangosok: az óriás szemgolyó, a véres recézetű, az óriási száj, amelynek szélén táncol az ajak, a csontburkából kifejtett eleven, mozgó, száztekervényű agyvelő s a nagy szív, amely hol megpuffad, hol összelohad és a levegő szuszogva szorul ki belőle… Le az álarccal!… S ott az egyazon arc mindannyiban. Tükörképei egymásnak s tükörképei annak, amely szemközt fordulva velünk, borzadva mered reájuk…
Senki sem leplezheti le borzalmasabb nagyszerűséggel önmagát, az életét, a világát, amely az emberből indul ki, az ember körül tombol és beléje tér vissza, s önmagában, önimádatban, önmegvetésben, önnön isteni kiélésében szentül meg, midőn szívének egy vonaglását, agyának egy sarjadó dudorát, ajkának egy fájdalmas rángását, szemének nagy csodálkozó elmeredését vetíti ki a világra.
A fantázia fényszórójával magát testesíti objektív létté, hogy lángunk alá vesse kínban fetrengő lírikus önmagát.
*
Mert a legszemérmesebb s a legtartózkodástalanabb líra zuhog itt. A lélekből kitör az érzés és ki kell kurjantani a pusztában a legmélyebb titkokat, bele kell suttogni a nádasba a Midás füleket. Csak a forma, csak a burok szemtévesztő. Ez a költő nem kapta adományul a poéta impudens önérzetét, hogy érzéseivel rászakadjon másokra és akarja magát nyersen beleékelni ártatlan emberek mindennapi életébe. Ez megbúvik rejtekben magával, s csak háromszoros sövényen át ereszt magához közel avatatlanokat. Megnöveli nagyra az objektív elbeszélőhang magas-tüskés kerítését, amelyre föl van írva, hogy itt közönyös másoknak dolgairól lesz szó, ártatlan és egyszerű szó, annak utána megstilizálja magát a reális valót, a második fal tejüvegén nézetve át a kíváncsiakat, s még harmadik gátul vértet és fegyverzetet ölt magára, míg előttünk pompáz s lelkét tárogatja, a nyelv és művészet tornázó szereit, hogy bekápráztassa annak szemét, aki feléje fordulva, gyűlölt idegenül reája bámul…
De ha, ki saját magán át rálel mind e szövevénynek kulcsára, úgy nyitva találja maga előtt e szívet, mint a szétomlott diót, amelynek kést sem kell szétpattant kemény burka közé feszíteni. Egy fájdalmakban és emberi nyomorúságban lucskosan vergődő lelket a háromszoros rejtek mélyén, aki fájdalmasan gyöngéd s bugyogva zokogó szívközepét a markában kínálja minden saroknak, amely rátapodni arra tér. Nézd a magánosság rémét szomjazót, ki egyetlen s utolsó barátjának, a végső kincsnek meggyilkolását lihegi emberi életálmának végszögletén, lásd a sorsának kivirágzásán tűnődőt, mikor rányit a toronyszoba képzelt titkára, a teremtésre való képtelenségének vallomásában, vedd észbe a nő szerelméért csak vívódni, de azt megragadni nem tudó hóba írót, a lánycsínyek labirintusában egeket élő szerelemvágyót, a lélek árnyékát lesőt, a nászhajó sorsától remegőt, a ki nem mondható édességű Lala néne emlékének imádóját, a zokogva zenélő szerelmű kisfiút térden járni Sámi Ella előtt, az örökösen magános néma barátot, aki csak a zsivajban hajtja le a fejét, a csöndességben fölemeli, a némaságban hátraszegi: s csodáld a poéta pudicus gyermeteg vakmerőségét, amellyel a művészet láthatatlanná tévő süvegében bízva, porban vonszolja végig zsinóron maga után, véresen kitépett szívét magának kínjára, kéjére… S kérd alázattal mindazokat, akik fölsaruzva s égő szivarral tudnak belépni a Könyvbe, haladjanak tovább, itt nincs keresnivalójuk. Gondolják meg, hogy bölcs és jóakaró volt, aki kiírta a szentély homlokára, hogy: Odi profanum vulgus…: úgysem hallanának, úgysem látnának semmit a behunytszemű ember muzsikájából, az Istennek monoton tisztelése közben, amit méltónak tartanának profán kíváncsiságukra…
*
De akinek szeme a látásra, füle a hallásra, szíve az érzésre: itt is megérzi a Csendet, amely mély, mint mikor az Isten visszaszívja lélegzetét, ott fönn a mennyben, s meghallja valakinek görcsös felzokogását az egyetlen bajnak, az Életnek súlya alatt, itt lenn a földön.
