Bálint Aladár: Gyermekművészet
Bálint Aladár: Gyermekművészet
Az iparművészeti múzeum földszinti terme szokatlanul hangos mostanában. Az üvegszekrények, falak körül apró gyerekek rajzanak, műértő szemekkel rendre megvizsgálnak mindent, szakszerű megjegyzések röpködnek a levegőben. Róluk van szó. Az ő művészetükből ád ízelítőt ez a kiállítás. Amit számukra, használatukra, gyönyörködtetésükre a felnőttek kitaláltak, és valamelyes kapcsolatot tart a művészettel, azonkívül, amit ők maguk rajzolgattak, összeragasztottak papirosból, fából, egy nagy teremre és folyosóra valót összehordtak abból.
A gyermekművészet nálunk alig tízéves problémája a pedagógusoknak. Csak azóta veszik észre és most is csak kevesen, hogy amitől eddig eltiltották a gyerekeket, amit eddig papiros- és ceruzapocsékolásnak tekintettek, az legalább olyan fontos része a nevelésnek, az életre való felkészülésnek, mint a meander indák lemásolása és egyéb hasonló jók. E belátás velejárója az is, hogy az „elszakíthatatlan” képeskönyvek olajnyomású ábráit művészi illusztrációk kezdik kiszorítani, és hogy a játékok készítésében is észrevehető már (bár szórványosan) bizonyos artisztikus tendencia.
Mint másban, úgy ebben is messze a külföld mögött kullogunk, németektől kaptuk a közvetlen impulzust, ami bizonyos gyermekművészeti produktumok (humoros posztóbábuk és egyebek) formai azonosságából is kitűnik. Kezdésnek mindenesetre nagyon fontos ez a kiállítás, noha az anyaga hézagos, és nem is elég áttekinthetően elrendezett, mindazonáltal őszinte örömmel kell fogadnunk ezt a kiállítást, mint a modern pedagógia egyik szemléltető, kézzelfogható propagatív megnyilatkozását.
Az elhasználatlan, friss energiáknak az a nagy tömege, amit a nevelés, a munka, a küszködés, maga az élet a gyerekből egyre felszí, a gyűrött papirosra színes ceruzával rákent tarka foltokban megható módon benne buzog, muzsikál. Szinte megríkatni való látvány a felnőtt, mesterségében járatos rajzoló művész munkája egy gyerekrajz mellett. A gyerek csetlő-botló vonalaiban, a megfontolás nélkül spontán papirosra csapott színfoltokban mennyi az önhittség, biztosságérzés, a látott dolgokra való eszmélés öröme. Persze a rajzoló csodagyerekek (ehelyütt is szerepel négy-öt belőlük) kivételek, ők vének, affektáltak. Kettő közülük máris kész gödöllői. Mi lesz belőlük, ha felnőnek?
Még meghatóbbak a fúró-faragó, ragasztó gyerekművészek munkái. A legérdekesebb „a Tisza Kálmán téri polgári iskola II/B. osztálya mint múzeumegyesület (így!)” múzeuma. Papirosból megcsinálták a nemzeti múzeumot, és felülről (fedél nincs) láthatók az egyes osztályok. A régiségtár falán a király újságból kivágott arcképe, alatta két „eredeti” történelmi arckép és egyebek. A könyvtárszobában apró, négy-öt centiméteres füzetek, rajtuk nagy betűkkel Arany, Petőfi és Robinson Crusoe. Az ásványtár padozatán néhány kavicsdarab hever. A falon nagy betűkkel: Rendezés alatt. Ezek a fickók jól ismerhetik a magyar múzeumi viszonyokat.
A gyerekrajzok között feltétlenül a sárközi parasztlányok rajzai a legkitűnőbbek. Színérzésük, díszítőtalentumuk csodálatos.
A felnőttekről nincs különösebb mondanivalóm. Legfeljebb az, amit Balzac a „Contes drolatiques” egyik novellája bevezetéséül írt, hogy az ember legértékesebb produktuma a – gyerek.
