Ady Endre: Az élhetetlen halhatatlanság.
Ady Endre: Az élhetetlen halhatatlanság.
Az történt, hogy az „Irodalomtörténet” című folyóirat, előkelő társaság folyóirata, ismertetett egy Ady Endre lírájáról szóló könyvet. Szó sincs róla, nagy megtiszteltetés, ha szomorító is, midőn az emberről könyveket írnak, melyeket elolvashat, mivel még él és lát. De elevenekkel szemben majdnem lehetetlen az igaz kritika, s ezt a kérdést szerény személyem kapcsán szeretném néhány kompetens ember érdeklődésévé tenni. Érdemes, komoly tanár ember írta a legutóbbi Ady-tanulmányt, de talán ő maga se hiszi, hogy kimondta ez ügyben az utolsó szót. Általában, hogy mernek az emberek elébe kerülni a Halálnak, s kimondani olyanokat, amiket csak a Halál után volna szabad, ha fölemelőt, ha lesújtót? A magyar lírikusok ugyan tradíció szerint kötelesek fiatalon meghalni, de talán a tradíciók ma már nem olyan parancsolók, mint tegnap. Íme Lévay Józsefnek, Kiss Józsefnek is szabad volt élniük addig, sőt tovább, mint Herediának vagy Coppée-nek. Nagyon fájna, ha az embereket nem érdekelné s foglalkoztatná az én poézisom, de jobban fáj, hogy harminchat éves vagyok, s száz irodalomtanár hegyezi rám a ceruzáját, s szeretné, ha nem élnék. Igazán, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy elfogult bíróra, magamra fogom bízni, meddig élek, és meddig fogok írni. Az „Irodalomtörténet”-tel s annak kiváló és kedves szerkesztőjével, akit nagyon szeretek, elintéztem az afféromat. De most szeretnék a nagy, teljes babonás „Irodalomtörténet”-tel beszélni, melyet a pesti írók úgy csúfolnak. Várjon reám türelemmel, ne adja nekem az élhetetlen halhatatlanságot, de majd a rendes időben döntsön rólam: igazán nem bánom, miként.
