Március 12.
Március 12.
Ma délután Ospedalettibe mentem kocsin. Nagyszerű idő, a kocsi lassan ment a tenger partján a fehér országúton. Minden tenyérnyi föld beborítva virággal, s a valószínűtlenül szép kert Bordighera és Ospedaletti között… Nem egyedül kellene itt járni, gondoltam, hanem… valakivel… ízlelném, mint a gyümölcsöt, felinnám, mint a bort és enném, mint a kenyeret… Valami hallatlan és teljes átadás kellene, egészen rendkívüli, mikor minden felzeng és felszakad…
Most, hogy Londonban elő fogják adni, elolvastam újra régi darabomat, a Prófétát. Nagyon érdekelt. Ezt a darabot később újra kell írni – el kell újra mesélni nagy egyszerűséggel és belső zengéssel, hogy hogy van az, mikor egy romlott lélek elindul északról délre ártót és rosszat csinálni, s a gyermeki szívek között mint olvad fel s válik szentté, melegítve és átfűtve egy régi szerelem titkos erejétől, mely hitté és jósággá szublimálódik. Meg kell még egyszer írni – és ha megint megbukik, nem baj, a magam igazolására és passziójára kell újra jól megcsinálni. Zengeni kell az egésznek, a lelki tisztaság meghatott hangjain. Milyen tarka, szent képek lehetnek belőle. Állatok, gyümölcsök, fák és emberek egy nagy összeolvadásban és egy lélek, amint mindnyájuk felébe szökik, fehéren, mint Krisztus és felajánlja s feláldozza magát s a véres civilizáció átrobog rajta… meg kell csinálni.
