Emil Isac: Take Jonescu
Emil Isac: Take Jonescu
Ez az ember a jövő embere. Nekem mindig kedves volt a mosolya, bíztam az okosságában, csodáltam finom lelkét. Hatvan esztendős öreg úr – aki fiatalos Lavalliére-nyakkendőt visel, ha nem látják: Beethovent lopja hegedűjének húrjaira s a legkedvesebb állatja egy kölyök oroszlán… Könyvtárszobájában mindig nagy a füst, a „Maitre” – ahogy őt nevezik, sokat dohányzik olvasás közben s finom telefonján gyakran átrezzen a román király szava. Take Jonescu a jövő embere… Élete Sagan herceg kópiája, okossága: teuton, indulatai: latinságok. Viveur és rajongó, mint egy gáláns francia márki – gazdag ügyvéd volt, parasztok válási ügyeit intézete, a Greenwichi csillagdában Halley üstökösét várta fagyos éjjeleken – a bukaresti Dacia teremben demagóg volt, mert Sinajában királyok és diplomaták között a románok Carlyle-jává vált – Take Jonescu a modern Románia legnagyobb diplomatája, a jövő embere, aki a múlt konzekvenciáit izgalommal sietteti.
Ha egy embernek vállain nyugszik egy egész nemzet sorsa – ha egy embernek okossága egy nemzet politikájának kormánykereke, akkor ennek az embernek a pszichikai lényét idealizálni kell. „Ce vrea Take” – mit akar Take, ez Romániában és a románok között épp oly szimbólum, mint a germánoknál az „Est ist erreicht”, a franciáknál „Tout pour la France”, az angoloknál a „Time is money”. Amit „Take” akar – az már a román történelem egy lapja. Ő indított vér nélküli háborút Bulgária ellen, ő rendezte a román-albán kérdést, s az emlékezetes augusztusi román koronatanácsban ő volt az, aki szembeszállva Sasonow és Iswolski barátjaival, Carp Pétert, a demokrata oláh Bismarckot támogatta… Az oláh Bismarck: Carp Péter, a libanesti remete vállain szintén egy egész nemzet sorsa nyugszik. A porosz tábornok külsejét viselő Carp Péter se tagadja meg a jövőt: ő a románokat a szlávok ellen ingerli, irtózik a gloire-tól és megveti a Romanowokat, s a Greenwichi Csillagda bronzmíves tornyából szívesen nézte a Hadak útját.
*
Sokszor elnéztem Take Jonescu fejét, késő bukaresti éjszakákon, a Capsában. A Capsa a bukaresti Hotel Pimodan. Ide jár a dölyt és a schöngeist – a bojár itt veri le asztrakán sapkájáról a havat. Sokszor elnéztem – a Take Jonescu fejét –, amelyet egy kényes Abbé Gallianitól örökölt – szemei csodálatosan gazdagok színekben, mélységben. Hangja dallamos, mint a bernevali harangé, amelyet Oscar Wilde úgy szeretett – gesztusai nyíltak, mint a sasszárnyak. Sohasem féltem, hogy a szavai szőnyegek, amelyek rejtélyt akarnak – nem miniszteres aforizmákban beszél, ha azt mondja: hiszem, már úgy gondolom, hogy tudja is ennek az okát – Carol Rex is azért szereti Take Jonescut, mert mindig megmondja – a hitét – s talán azért vált Romániának politikai szimbólumává a „Ce vrea Take”…
*
Nagyon szereti a parasztokat és bár tagadja Luzzati előtt, még a zsidókra se haragszik. Minden szabadságot szeret, mert a szabadságot nemzeti kincsnek tekinti – ír és olvas szenvedélyesen, s közben miként nagy Vilmos, szóba áll a külvárosi grájzlerekkel –, szalonjában nemcsak houbigant-os bojár asszonyokat, de téglavörös arcú, perkálkendős munkásnőket is szívesen lát. Nem szereti a különvonatot, a díszszázadot, a lobogókat, az ünnepélyes frakkot – amidőn Londonba ment, egy-egy csapzott hajú, sápadt újságíró kísérte a vasúthoz –, hányszor láttam út, a vasúti trafikban olcsó szivart vásárolni, ropogtatva a tíz boni-s Regáliát, s sohasem jutott eszébe, hogy az, amit csinál, a román történelem egy napja, amelyet Európa aranykönyvébe is beilleszt a sors keze.
*
Take Jonescu kétségkívül ma Romániának jó Ahrimánja… Az oroszok őt így nevezik, mert félnek tőle – s mert Take Jonescu nem szereti Potemkint. Az ő lelkében a „Pohod na Sybir” csendül meg, s nem a tulai pénzverdében vert rubel –, Take Jonescu nem állhatja a szláv szenteket román templomokban, s az ikonok helyébe Rubens-t kíván. Ezt a jó Ahrimánt hiába próbálta megkörnyékezni a szent szidónus, hiába kínált neki díszhelyet az orosz Akadémia – hiába közölte vezető helyen balkáni expozéit a Novoje Vremja –, Take Jonescu Weimarban tanult, s tudja jól a különbséget a Faust és az orosz kancsuka között. Amíg ez az ember intézi a sorsot és a jövőt Romániában, ne féljen senki a szláv monstrumtól. Take Jonescu a jövő embere, s ő nem tagadja meg a múltját, ő mindég szeretni fogja a parasztokat, akiknek földjein még nem szánt végig a rabszolgaság ekéje – „Ce vrea Take”, amit Take akar, az történik Romániában…
*
Ha nem lenne hatvanesztendős, s ha nem lenne éjjelenként siralmasan felköhögő, áldanám a sorsot, hogy ezt az embert tudom primus interpares-ként… Egy vérbeli művésznek nem is lehet nagyobb megnyugvása, mint az, hogy nemzete gerincét egy emberben látja, aki erős és okos…
De ha nem bízom testiségében – gyöngülő izmaiban s halványuló mosolyában, ha reszketnem kell arra a gondolatra, hogy egy elmeszesedett ér elpattanása képes Románia legnagyobb emberét csöndes halottá tenni, mégis bíznom kell és hittel hinnem, hogy Take Jonescu intellektuális nedvei felszívódtak a román organizmusba s ezt munkára éltetik…
Ennek a nagy embernek múltja már a román jövő maga, s ezt soha sem fogja megtagadni a balkáni latin.
*
Isac kollégánk ez érdekes sorait még Carol király halála előtt vettem. Most kétszeresen érdekesek, hogy a nagy tekintély viselőjének kidőltével az tovább s lejjebb oszlik az ország néhány vezérlő férfija közé.
I-s
