Lengyel Menyhért: Olvasmányok
Lengyel Menyhért: Olvasmányok
Lehet ezt kibírni?… jajdult fel Holitscher a Berliner Tageblatt-ban egy szegény intellektüel (óh, milyen igazságtalanul gúnyos ajkbiggyesztéssel használt megjelölés) keserveiről adva számot. A véres víziókról, melyek ölik és gyötrik az embert, a pokol minden borzalmáról, mely a fenekestül felfordult világban dühöng, a lelki összeomlásról, melynek rohamai csak úgy ingatják a „békés” polgár életét, mint a gyilkos sortűz a katonákét. És ezt nem lehet avval elintézni, hogy: gyáva vagy hogy: pesszimista. Mert ez az érzés és ez a kín nem is a személyes bátorság vagy gyávaság kérdése, hanem szinte metafizikai fájdalom afelett, hogy ilyesmi lehetséges, hogy ez megtörténhetett – egy borzasztó csalódás az emberiségben s a világban, hogy civilizációt már ne is említsünk. Hát ilyen a világ és ez az ember? – sír fel bennünk a lélek, amint talajt vesztve nézünk szét a földön s tekintünk fel az égre. Mintha földrengés dobott volna fel bennünket. Nem, ez nem jó hasonlat, mert a földrengés természeti erő, dúlása és pusztítása nem a mi elhatározásunkon és értelmünkön múlik – de ezt emberek csinálták, emberi elhatározásból eredt, jogosult tehát a réveteg csodálkozás és kétségbeesés az egész emberiség felett, mely még ma is ott tart, hogy nem tud más megoldást találni, mint a vért és vasat, tüzet és pusztítást.
A nyugtalan lélek e reánk zúdult roppant zivatarban menedéket és megnyugvást keres. „Nem volt elkerülhető” – „nem mi idéztük fel” – „muszáj volt védekezni” – mondjuk folyton, elismerve e szavak igazságát anélkül, hogy meg bírnánk benne nyugodni. Mert ezek a dolgok csak a szerencsés józanokat vigasztalják s nyugtatják meg, azokat, akik – nagyon okosan –, mikor a háború rázuhant a világra, elfogadták a tényt, s azon túl s azon belől kizárólag azok a kérdések kezdték őket foglalkoztatni: hogy állunk? mik az esélyek? mit veszthetünk? mit nyerünk? S egy hét múlva az emberi lény csodálatos alkalmazkodó képességével már benne vannak az új helyzetben s vizsgálják a térképet… De mit csináljanak azok, akik a béke szép napjaiban is ámult csodálkozással nézték az életet és az emberiséget – akik nem bírják elfogadni magát az alaptényt, akik a startnál lemaradtak s nem képesek az új helyzetbe beleilleszkedni –, akikben a világnak és az emberiségnek egy más képe rajzolódott – s ez most összetört –, mit csináljanak? Nem lehet gondolkozni – mert a gondolat dermesztő…
Német barátunk azt mondja, hogy e sötét órákban olvasni kell… a bibliát kell olvasni. Igaza van, a szent és csodálatos könyv a világ és az emberiség igaz ismeretére tanít. Mózes könyveiben megvan az ember minden rossz és jó tulajdonságával, hallatlan küszködésével s vad természetével, mely minden korban majdnem a vesztét okozta. S amellett a különös és szórakoztató történetek egész tömege a biblia, a legreményteljesebb könyv is egyben, mert az Új Testamentumban a szeretet és jóság megnyilatkozásaiból a legtöbb van, amit az emberiség valaha elért… Nem csodálatos és lesújtó, hogy ezekből az isteni és gyengéd tanításokból lett a rendszer – a pápaság, mely azután évszázadokon keresztül gyilkos háborúkban ontotta a vért, küzdvén a hitért előbb s azután pusztán a hatalomért a császárság ellen… Micsoda fajta ez, mely az isteni magaslatról menten a pokolba száll, mely épít egyik kezével és rombol a másikkal, mely érző szívével és ragyogó értelmével besugározza a világot és vérszomjával, hatalomvágyával beszennyezi.
Hogy micsoda fajta – azt a másik könyv adja elő, a világtörténet. Ezt kell most olvasni – hallatlan tanulságos. Verset akkor kell olvasni, mikor szerelmes az ember – világtörténetet akkor, mikor háború van. Amit ifjúságomban fanyar kedvvel tanultam, most újra előveszem s e véres esztendőben megdöbbenve nyílik fel a szemem: a történelem nyomán azt a szörnyűséget kell mondanom, hogy ez a világnak rendes állapota, amiben most benne vagyunk, a béke, pláne az olyan hosszú béke, mint amilyen ezt a háborút megelőzte, a rendkívüli, a ritka… Különben folyton folyvást egymásnak estek az emberek, sohse nyugodtak, mindig találtak alkalmat és módot a harcra, mintha egy vak erő sodorta volna őket, hogy siettessék a pusztulásukat, amely pedig úgyis biztosan elkövetkezik. – Borzasztó fajta. Olvassátok a világtörténetet – mik voltak már a világon! Krisztus előtt hatezer évvel már a legnagyobb kultúra Egyiptomban, a legmagasabb művészet! S a rómaiak – a görögök. A perzsák, az asszírok. Az arabok már ott tartottak, hogy nemcsak kiváló hadvezérekről és tudósokról írtak életrajzokat, hanem némely nevezetes tevéről és lóról is. S minden eltűnt s megsemmisült az ádáz harcban, mellyel a népek folyton egymásnak estek. Ha az ember megkapja a világtörténelmi távlatot s ebből nézi – ezt a mai felfordulást, akkor keserűlemondással kell konstatálni: ez így volt s így lesz, mert a fajta maga – úgy látszik – javíthatatlan, a mély értelem, mely megszüntethetné a vérengzéseket, nem bír úrrá lenni az emberiség felett… A piros rózsa és a fehér rózsa harca, mondták egykor… azt hiszem, a piros és fehér vértesteké, melyek ölik egymást a világ végezetéig.
Óh, milyen szomorúság ezt elgondolni s milyen fájdalmas a két legnagyobb elme tragikus könyve az emberiségről. Azoké, akik már csak nevetni tudtak az emberiségen, fogcsikorgatva és végtelen megvetéssel. Voltaire és Swift volt ez a kettő. Olvassátok el a Candide-ot és Gulliver utazását. Lapozzátok fel ez utóbbiban azt a fejezetet, melyben Gulliver előadást tart az álmélkodó lovaknak az „Európai háborúk okairól”. Sohasem mondtak keserűbb és találóbb szavakat az emberiségről. Aki egy magaslatot keres, ahonnan megvetéssel nézze a világot, Voltaire és Swift felviszik oda.
De mi a mélységben vagyunk… És vigasztalásért mégis csak a bibliához nyúlunk, melynek szavai szerint: Boldogok a békességre igyekezők, mert ők Isten fiainak mondatnak. De a szelíd sóhajtást nem érti most a „bolond és balgatag nemzetség, kiknek szemök vagyon és nem látnak, kiknek fülök vagyon és nem hallanak”!
