Babits Mihály: Keserű órán • (1906)
Babits Mihály: Keserű órán •
(1906)
(1906)
Én is csak, én is félig éltem.
s halok, mint sok magyar, korán:
a földi jókat meg nem értem,
miket igér az Alkorán.
s halok, mint sok magyar, korán:
a földi jókat meg nem értem,
miket igér az Alkorán.
Talán, mert a földet se hittem,
amint nem hittem az eget,
talán mivel nem kértem itten
és nem reméltem eleget.
amint nem hittem az eget,
talán mivel nem kértem itten
és nem reméltem eleget.
S már azt sem, ami biztos álmom,
lelkemnek öröksége volt,
azt sem fogom már kérni számon
tetőled, sors, nagy lutribolt,
lelkemnek öröksége volt,
azt sem fogom már kérni számon
tetőled, sors, nagy lutribolt,
S nem foglak verni homlokommal,
ó menny, üreslő boltozat,
és együtt ölöm meg magammal
bus halhatatlanságomat.
ó menny, üreslő boltozat,
és együtt ölöm meg magammal
bus halhatatlanságomat.
És mégis érzem, hogy nem olcsó
a fény, mely szememben ragyog,
és érzem, hogy talán utolsó
láng a nagy lángból én vagyok.
a fény, mely szememben ragyog,
és érzem, hogy talán utolsó
láng a nagy lángból én vagyok.
Láng a lángból, mely ezeréve
kifáradt nemzetemben ég
és lángol, önmagát el-éve
amíg a Párka szól: Elég!
kifáradt nemzetemben ég
és lángol, önmagát el-éve
amíg a Párka szól: Elég!
Ó szomorú a láng utolja,
amely csak szenvedő parázs,
de a nap a napot egyre tolja
s majd véget ér a kínmarás.
amely csak szenvedő parázs,
de a nap a napot egyre tolja
s majd véget ér a kínmarás.
És tűn a népes emberöltő
és népesül a puszta domb:
elásott kincs és néma költő,
kihúnyt lidérc és puszta csont.
és népesül a puszta domb:
elásott kincs és néma költő,
kihúnyt lidérc és puszta csont.
Ah, oda fogok menekedni,
ahol már senkisem zavar,
és nem fog vélem dicsekedni
az álszent, hencegő magyar.
ahol már senkisem zavar,
és nem fog vélem dicsekedni
az álszent, hencegő magyar.
S hazámnak géniussza sírva
nem sóhajt véghelyem kövén:
Ah, mily tehetség omla sírba!
mely őstehetség! ősi fény!
nem sóhajt véghelyem kövén:
Ah, mily tehetség omla sírba!
mely őstehetség! ősi fény!
