Szédítő, szembódító napok után, melyekből csak egy égő nagy szánalom maradt benne, Ravaruskánál súlyos srapnelsebet kapott fején és jobb karján. Elgyötört, vérző testét Szabolcs megyébe vitték egy kórházzá alakított urasági kastélyba.
A halál napokig csapkodott körülötte, makacs lebegéssel, dühös lecsapásokkal. S ezekben a lázas napokban gyötrött testéből le-lemállott egy-egy múlt nap, mint a dühös folyó partjáról a part, s tudatába sodródott. Látta a rohamban maga előtt társát, egy szegény kérő képű kis katonát. Előre rohan s az ágyúgolyó elviszi a fejét. A nekiindult fejetlen test tántorgó léptekkel, szegzett szuronnyal tovább ráng előre, hogy embert öljön, csafatos nyakából mint eresztett csapból szökik a vér. És látja a Louvre francia primitívjét: a lefejezett térdelő St. Denist, vért szökető nyakkal. Kis lépcsőalji szobájába van bezárva örökre, kimehetetlenül, s egy rakásba halmozva szalonnadarabok vannak előtte. Ő eszik, eszik, az eldobott szalonnabőrök felrétegesednek, lassanként feltöltik a szobát, már ellepték az ablakot, melle elfullad, kinyújtózni nem tud a sötét szorultságban, fojtogatja a rettenetes szalonnaszag. Másik életi palotájában van s az ablakán beégő napból, egy anyjaféle fiatal nő (kibontott haját átitatják a sugarak) hajlik feléje hűsítő itallal. Aztán a falon ezerféle gyermekírással látja felfirkálva: Madness in great ones must not unwatch'd go. Azután sírás, fekete parttalan sírás hömpölyög feléje, árjába sodorja s ő zokog testet rázó zokogással. És így tovább, tovább, kergető képek lázas sora tép szavakat belőle.
Aztán jött az édes lecsendesedés, a fájdalom úgy elhallgatott testében, mint a hirtelen megállított harang, s ami még tovább zsongott, olyan jólesett. Felébredt, reggel volt, nagy napos fehér szobában, széles francia ágyon volt, hófehér takaró rajta. Az ablak előtt egy vörös asztalka nyakoncsípi a felette elugró sugarakat és vörösre festve hajítja be őket a szobába, rá fehér takarójára. Az asztal mellett egy komoly szép fiatal nő, nagy kék szemeit figyelőn nyitja az ágy felé.
A beteg visszasunyít felhúzott paplana alá. Egy pillanat alatt szétmegy a testében a vidám érzés: most dédelgetni fognak. És gyermekesen nyögni kezd.
A nő feláll, az ágyhoz megy, feléje hajlik s ő érzi e meghajlás drága emberi melegét: – Kíván valamit?
A beteg kényeztetett gyermekül mondja: – Befőtt, befőtt.
A nő elmosolyogja magát s ez a mosolygás édesanyját visszhangozza. Kimegy s a beteg nemsokára felülve, üvegtálból telt kanállal tölti magába a hűvös gyümölcsöt. Beszélgetnek.
– Ó, jobban. Olyan pihentető, édes bágyadtságot érzek. De szép itt minden, s maga milyen jó. Mióta vagyok itt?
– Öt hete! Hiszen akkor már kollokválnák az egyetemen. Tudja, mit látok magam előtt?
– Mikor vittek ki Galíciába, valahol, azt hiszem, Ung megyében a vonatról mezőket láttam. Nagy napos mezőket, ezer és ezer napraforgóval teleültetve. Soha még nem láttam egy helyen ennyi napraforgót. Micsoda óriási derültség volt ez, mintha nap-magot vetettek volna a földbe s úgy bújt volna elő ez a kacagó konstelláció. Szeretnék minden reggel azokon a földeken sétálni. Látta maga a Maeterlinck Kék madarát?
Tovább beszélnek. A lány édes kitaláló kímélettel bogozza egybe a beteg felszálasodó tudatát. Nagyon-nagyon jó barátok lesznek.
És a derült, kényeztető, jóllakásos, pihenéses meleg napok egymás után következnek. Mindenki szereti: a fiatal lány, az orvos, a takarító szolga. Sok szépet mondanak neki s tudtára adják, hogy már két hónap óta hős, aminek gyermekbüszkén nevet, mint a kisfiú első nadrágjának. Később könyveket és lapokat is kap. Könyvekben ugyan nem nagyon válogathat, de az öreg Jókai mindig olyan jó s ő olyan nép tud lenni, mikor olvassa. A lapokból olvassa a világtörténelem nagy döngő lépéseit, a győzelmeket, a küzdelmeket, a távolbirkózás idehallatszó dübörgését.
Egy napon orvosa mosolyogva mondta: – Na, egy hét múlva a pesti korzón sétálhat.