Földi Mihály: „Szép Karcsi”

Full text search

Földi Mihály: „Szép Karcsi”
Ő fent ült a bakon és körülötte zajos volt az utcasarok. Dél elmúlt már néhány perccel, az emberek hazasiettek. Zaj volt, zsibongás, sípolás, a város poros lármája – neki valóban csak lárma maradt, sohasem vett annyi fáradtságot, hogy különbségeket fedezzen fel a zajban. Az ő szürke szeme észrevevés nélkül úszik egyik szögletből a másikba, közben kanyargós, vékony erek kötözik át a szeme fehérjét: néha hirtelen lehunyódik, hogy erőteljesen felpattanjon – úgy érzi már évek óta: az, ami itt előtte zsibong, forog, táncol a déli nap zöldes ködében, ez a nép, a dolgozó nép, a „pöbl”, s ő fent ül a bakon!
Fent ül a bakon, a csillogó kék posztó alatt két pompás lova pihen, s lent táncol a nép. A nép, amely kis gyári lányokból áll, diákokból, hivatalnokokból, munkásokból, ezekkel sohasem érintkezik.
Arcában már megülepedik a vér, borostás, tág pórusú, egy kissé himlőhelyes bőre alatt mély lilás színek tornyosodnak, s az orr az évek haladtával bunkószerűen kiduzzadt az arcból. Azért még mindig ő a „schöner Karl”. Kint a városvégen, ha az ő sajátos előkelőségével ostor-cserdítve elvágtat a felburjánzó porban, meg-megáll a leány, legény. A kisgyermekek egy ingben szaladnak utána, ha az utcán – mindig a járda közepén – végiglép, és telekiáltják nevével az egész vidéket. Az asszonyok, a fiatal, egy kissé már kövéresedő és örökké piros, halkan és erősen nevető asszonyok, kikről férfiaik este a bornál csettintve említik, hogy sohasem betegek („a gutes Weibl!”), amikor már néhány bámész gyerek kapaszkodik a szoknyájukba, selymes szemmel néznek fel reá, sokat mondanak, mindenfélét összebeszélnek, míg ő gyenge mosollyal hallgat, néha félrepislantanak, és egy rezzenéssel elmetszik a szót, hogy aztán ismét záporként ömöljön belőlük. A férfiak derekasan megrázzák a kezét, és az öregek azt mondják neki: „Grüss Gott, Landsmann”.
Kár, hogy már egy kissé öregszik, hogy orra bunkószerűen kidagad az arcából és kékes rögökkel van teli, néha már elfáradt, ha egy kedves vendégét emeli az ő sajátos előkelőségével kocsijába, melyet akkor szíves gazdaként hajt, a szeme néha vérbeborul, ha egy-egy ostorrándítása hajtás közben – bizony – már nem cserdül éles sikollyal, kár, hogy az két szeme, mely nemrég oly finom hanyagsággal csípte át a fényt, most kocsonyás lével vizesedik így dél felé, s hogy nézi a világot, de nem látja.

 

1. 2.

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi