1.
1.
Ő a 18. század utolsó lehelete. Lehelet, mely elég erős volt e század nagy általános – emberi vágyakozásait újból végigmelegíteni a világon, s a romantikusok alatt kiáltókká bőszült ős kételyekre visszaszelídíteni Voltaire mosolyát. Mindenki tartozik valakikhez, s a teljesen rokontalan szellemiség a leggőgösebb emberi illúzió. France Voltaire és Diderot vegyülete. Azé a Voltaire-é, aki a conte-okat s azé a Dideroté, aki a Jacques le Fataliste és Le neveu de Rameau történeteket írta. A Voltaire mosolyt tornászó skepszise mellett megvan benne a Diderot mély emberi rezonálása. Nem hatásokról akarok itt beszélni. France első és mindenik sorban France, de a lelke 18. század, s olyan vegyületekből való, melyek e két jellemző embert alkották.
Őt is betölti a 18. század főérdeklődése. A voltairianus France művészetén egy nagy szenvedély színesedik végig, mely mint egy lebírhatatlan megszállottság ott van mindenütt: a nagy dolgokban s az epizódok félreejtett mondataiban. Ez az örökös szuggesztió: az Egyház. Gúnyosan, haraggal, beleolvadón, finom vágásban: ez a nagy ateista szellem mindig az Egyház felé fordul. Ez az egyetlen szerelem sokféle megszállottsága.
Mert ez is szerelem – és itt érünk valamit, amivel France már más, mint Voltaire és Diderot, amiben már korának típussá sűrűsödött jellemzője. Ameddig úgy vagyunk forradalmárok és rombolók, hogy a múltban csak ideáink ellenségét látjuk, addig a harc alkotás, s az igazság illúziója teljes. De mikor ínyünkben van a múltnak minden emberi íze, szemünkben minden színe: a rombolás ön-flagellálás, s a sokkal jobb eljövetele lehetetlen képzelgés. Bukott angyalok vagyunk, kiknek lázongásában sok a visszavágyakozás. Az a célokat szabó nagy emberegység, ami az egyház volt, a század sok kiváló ateista szellemében is fájdalmas nosztalgiát keltett. És a mostani történelmi tapasztalat mellett lehet-e elég hit, hogy új ideáinkat is az örökkévalóság jegyében higgyük?
