Szabó Ervin: „Proletárköltészet” • (Várnai Zseni verseskönyve alkalmából)
Szabó Ervin: „Proletárköltészet” •
(Várnai Zseni verseskönyve alkalmából)
(Várnai Zseni verseskönyve alkalmából)
Voltak és vannak a szocialisták és legkivált a soi-disant marxisták között, akik az egész új magyar költészet művészi értékét azon mérték, a pártprogramból mi van benne vagy mi ütközik abba, s eszerint mondták az egyikről, hogy nagy költő, a másikról, hogy nem költő.
És vannak s ezután is lesznek hivatásos irodalomtörténészek és kritikusok, akik készek művészi alkotást kirekeszteni az irodalomból, ha tárgya, alakjai vagy világnézete és meggyőződései ellenszenvesek nekik.
Nem kell mondani, hogy a pártprogram-esztéták ítéletének és a hivatalos esztétákénak egyformán semmi köze a művészethez.
Mindketten egyformán nem érzik és nem értik a művészi teremtés lényegét. Valaminek művészi volta nem azon fordul meg, hogy miből, milyen anyagból készült, hanem azon, hogy mi lett, hogyan lett? Tudással, teremtéssel, alakítással van-e dolgunk? Formákkal, színekkel, kifejezésmóddal gazdagodtunk-e?
Hogy ezen túl – vagyis a művészi képességek előföltételén túl – az anyag, a tárgy sem közömbös, ki tagadná? Minden művészi alkotás másik előföltétele az őszinteség, az érzések és elgondolások becsületessége. Bizonyos, hogy csak olyasminek művészi alakítása sikerülhet, amit a művész bensőleg tapasztalt: átérzett. És bizonyára egészen más értelmi, érzelmi és morális képességekre következtethetünk annál a művésznél, akinek világa – ha csakugyan világa, lelki tulajdona – az egész világ, mint annál, aki négy falán túl nem lát.
Ostoba ember, műveletlen ember (banauz), léha ember nem lehet nagy művész. A művészi képességet mindkettőnél föltételezve – szükségképpen nagyobb művész kell hogy legyen egy Goethe, „csak” azért, mert okosabb, mert műveltebb, mert komolyabb, mert a nagy világegyetem legkisebb rezgése sem múlik el, hogy meg ne rezegtesse az ő lelke húrjait, mint tegyük, Szabolcska Mihály: mert azáltal, hogy többet lát, hogy többet tud, hogy látni akar, nagyobbak az ő belső tapasztalatai, nagyobb átérzéseinek tömege és intenzitása.
Azt is lehetne mondani: az alakítás erején mérem meg, hogy milyen művész valaki, tárgyain azt mérhetem, hogy milyen ember. S mivel azt tartjuk, hogy az ember fogalmában is van fejlődés, viszont a művész az emberi közösségből kiszakítva el sem képzelhető: anyagából, tárgyaiból arra következtethetünk, hogy a művészben megvannak-e az emberinek azok az attribútumai, amelyek nélkül nem lehet nagy művész? Átfogó értelem, a nagynak, a világot mindenkor mozgatónak átértése, szeretete, tisztelete?
Alakító képesség és az emberi lehetőségek átérzése: ezek viszont a zsenit teszik. Nem is lehet művész, akiben a zsenialitás szikrája nem ég.
De mert így van, és mert a lehetőségek érzése és a zseni természete egyformán magukba foglalják a lehetetlenségnek és a végtelenségnek fogalmát: nem lehet az igazi művészt bármiféle pártprogram kereteibe szorítani. A legradikálisabba sem. Minden pártprogram bizonyos tömegérdekek és bizonyos gyakorlati lehetőségek kompromisszuma. Ez az utilitarizmus, ez a többé vagy kevésbé racionális belátás, ez az óvatos kiegyezés, szóval mindez az érzelmi és akarati korlátoltság szabja meg a művészi elképzelés és alkotás határát? Bizonyára nem művész az, aki képes ki nem merülni ebben.
Lehet valaki alapirányára szocialista vagy anarchista, katolikus vagy feudális – és nagy művész, de nem lehet művész az, akinek alkotásaira rá lehet húzni a szociáldemokrata vagy a néppárti vagy az alkotmánypárti pártprogram pontjait és megállapítani: kitűnően illenek össze. Ha képzelete sohasem lépi át a hasznos és gyakorlati lehetőségek határát, ha sohasem voltak szentségtörő gondolatai, és azok ki nem törtek: lehet jó alkalmi verselő, jó agitátor, jó újságíró, de a művészethez kevés a köze.
Nem lehet tehát proletárköltészetről, proletárművészetről beszélni. Éppoly kevéssé, mint proletártudományról: proletárbölcseletről, proletárszociológiáról vagy proletártechnikáról. Éppoly kevéssé, mint polgári költészetről, hűbéri tudományról, katolikus matematikáról. Senki sem tagadja a művészetnek és a tudománynak bizonyos társadalmi kötöttségét, föltételezettségét. Sem művészi, sem tudományos termelés nem lehetséges bizonyos társadalmi erő- és vagyonfölösleg nélkül, és a leghatalmasabb zseni lábát is a földhöz kötik társadalmi adottságok: világnézetek, irányok, a megismerés határai, érvényesülés, megélés. De proletárköltészet: mi volna az?
Leggyakrabban azt a költészetet nevezik így, amely tárgyát a szegény néposztályok életéből meríti. De láttuk, hogy az anyagon magán nem múlik valaminek művészi volta. S tudjuk, hogy a szegény ember élete legmegrendítőbb alakítói, Dickens vagy Zola, Verhaeren vagy Dehmel beírt párttagok nem voltak, és a proletáresztétika kardhordói legkevésbé sem ismernék el őket „proletárköltőknek”.
A proletárszármazás tenné tehát? Ez magában véve, ugyebár, nem jelent sem zsenialitást, sem világnézetet, sem érdeklődést, sem meggyőződést. Egy munkás naiv verselése még nem művészet, s a Népszava szerkesztősége tucatjával küldi vissza hívő szerzőiknek döcögő küldeményeiket. A proletár, vagy helyesebben szocialista világnézetet pedig éppen nem-proletárok alkották meg. A szocialista világnézet távolról sem csupán a proletár életviszonyok lecsapódása. Ezekkel az életviszonyokkal egyelőre igen jól megfér a legsötétebb tudatlanság, a legképtelenebb babona, a legnaivabb vallásosság, a legmegadóbb alázatosság, igénytelenség, lemondás, és proletárszellemnek ezt egyelőre sokkal több joggal lehetne nevezni, mint a szocialista világnézetet. Ezt pedig származásukra burzsoák: nem-proletárok tehát, formálták a „polgári” bölcselet és a „polgári” tudomány – és bizonyára a proletár életviszonyok – építőköveiből, mert ők is, mint minden igazi tudós és bölcselő, az elődök művét építették szervesen tovább.
Vagy a költő eszményei adnák a proletárjelleget? Legáltalánosabb fogalmazásukban: mik ezek az eszmények? Szabadság, boldogság minden ember számára, szeretet, nagy emberkibékülés. De ezek az eszmények a feltörekvő polgári osztálynak is eszményei voltak. Béranger és Schiller, Petőfi és Ady nem invokálták kisebb hévvel, mint a szocialista dalosok teszik. A pártprogramok reálpolitikai követeléseit pedig bizonyára senki sem fogja másnak tekinteni, mint eszközöknek, útnak ezekhez a közös eszményekhez.
Nincs tehát semmiféle művészeti elem, amely által különbséget tehetnénk művészet és művészet közt, s valamelyiket is valamelyik osztály különleges termékének minősíthetnők. Csak egy van: a művészet. Amelyen belül vannak fokozatok. Van nagyobb és kisebb, gazdagabb és szegényebb, egyetemesebb és korlátoltabb. És e minősítések alapja nem lehet más, mint az alakító erő, a színek, a formák, a hangok gazdagsága és szépsége.
Hogy Várnai Zseni költeményei milyen minősítést érdemelnek, azt megítélni az esztéták illetékesek. Én úgy érzem, hogy van néhány verse, melynek alapján lekicsinylése volna őt is a „proletárköltészetbe” besorozni.
