Győri Ernő: Szerelem
Győri Ernő: Szerelem
A bús hajókat néztem, amint a messzeségben
Szállnak és nem únják meg a vén tengert soha.
Amelyen virág sem nő, sem árnyas, kedves erdő
S a mélység vad homályát nem takarja moha.
Ám bátor férfi-vágyak szárnyas szelekre vágynak,
Szeretőjük a tenger, az édes mostoha.
Jaj én vagyok kötözve vak testi börtönömbe,
Nekem a messzi tájak neve: soha! soha!
Szállnak és nem únják meg a vén tengert soha.
Amelyen virág sem nő, sem árnyas, kedves erdő
S a mélység vad homályát nem takarja moha.
Ám bátor férfi-vágyak szárnyas szelekre vágynak,
Szeretőjük a tenger, az édes mostoha.
Jaj én vagyok kötözve vak testi börtönömbe,
Nekem a messzi tájak neve: soha! soha!
A jó anya, az estve, sírt ágyaz a vizekbe
És lángpihés sírjába a fáradt Nap bedül.
Egy angyal áll magában az egek kapujában
S tünődve néz le, míg a Föld árnyékba merül.
Titkos búján búsongva néz a setét síkokra,
A Tejút ezüst selyme vállaira terül.
Jaj de az én szivembe vad kés suhog sebezve,
Míg csillagom éjében virrasztok egyedül.
És lángpihés sírjába a fáradt Nap bedül.
Egy angyal áll magában az egek kapujában
S tünődve néz le, míg a Föld árnyékba merül.
Titkos búján búsongva néz a setét síkokra,
A Tejút ezüst selyme vállaira terül.
Jaj de az én szivembe vad kés suhog sebezve,
Míg csillagom éjében virrasztok egyedül.
S vallom: e zord acél, mely itatja szomját vérrel,
A szerelem hatalma, amely oszt örök sebeket!
És nem hagy el már többé, de fájni fog örökké,
Míg por takarja testem s komor feledés nevemet!
És csillagok kigyúlnak és csillagok kihúnynak
És új Napok ragyogják be a setét, mély egeket:
De sebem fáj lobogva, míg por leszek a porba'
És csönd leszek a csöndbe', –
síron piros virág leszek.
A szerelem hatalma, amely oszt örök sebeket!
És nem hagy el már többé, de fájni fog örökké,
Míg por takarja testem s komor feledés nevemet!
És csillagok kigyúlnak és csillagok kihúnynak
És új Napok ragyogják be a setét, mély egeket:
De sebem fáj lobogva, míg por leszek a porba'
És csönd leszek a csöndbe', –
síron piros virág leszek.
