Füst Milán: Óda
Füst Milán: Óda
Aischylos: „Jobb lett volna meg sem születni.”
Oh szomorúság! A végtelen térben
S végtelen időn megálló egyetlen támasz,
Az óriás óceánon lengő kis ladik,
Otthonom, hol jól érzém magam,
S végtelen időn megálló egyetlen támasz,
Az óriás óceánon lengő kis ladik,
Otthonom, hol jól érzém magam,
Köd, amely körülvett s nem hagyott
Látnom soha kis körömön túl
És ennen életem fényétől
Sokszorosan színes párázat,
Látnom soha kis körömön túl
És ennen életem fényétől
Sokszorosan színes párázat,
Párna, amelyen nyughatott
A szív, ha helyét nem lelé
E világi térben: Fantáziám te!
Könnyeimtől boldogan terhes,
A szív, ha helyét nem lelé
E világi térben: Fantáziám te!
Könnyeimtől boldogan terhes,
Szomorúság, ó szomorúság, kiáltok utánad
Tűnő szép bánat: borodtól mámoros
Szemem már józanodni kezd.
Tűnő szép bánat: borodtól mámoros
Szemem már józanodni kezd.
S úgy állok itt látván irdegen magam
Az óriási lét kietlen vidékén
Tengődni, mint istentelen füszálat,
Az óriási lét kietlen vidékén
Tengődni, mint istentelen füszálat,
S düh fog el és kegyetlen öröm
Úgy számolni már ennen életemmel,
Mint a mészáros méri a húst:
Úgy számolni már ennen életemmel,
Mint a mészáros méri a húst:
Mérni kis örömöt és latolni bánatot,
S a kis helyet becsülni, mely nékem jutott,
S hinni, hogy az önzésem az isten, aki megvéd,
S tudni józanúl, mit ér az életem…
S a kis helyet becsülni, mely nékem jutott,
S hinni, hogy az önzésem az isten, aki megvéd,
S tudni józanúl, mit ér az életem…
Oh szomorúság, mi voltál, most tudom.
S te is az idő és tér
S a világnak örök óceánja!
Rideg istenség! Ősi szilaj! Barbári nyers elem!
Nem félek többé átadni magam, –
Jőjjön acélhullámod és sodorjon arra,
Amerre hajtja majd dúrva Véletlened.
S a világnak örök óceánja!
Rideg istenség! Ősi szilaj! Barbári nyers elem!
Nem félek többé átadni magam, –
Jőjjön acélhullámod és sodorjon arra,
Amerre hajtja majd dúrva Véletlened.
