Ambrus Zoltán: HÁBORÚS JEGYZETEK • Nick Winter és társai.
Ambrus Zoltán: HÁBORÚS JEGYZETEK •
Nick Winter és társai.
Nick Winter és társai.
Nick Winterről és tizenegy társáról, bár a patriarkális és kissé elmaradt Budán pillantották meg a napvilágot, a rosszakarat se mondhatja, hogy nem állnak a kor színvonalán. Először is mindent megtanultak, amit céljaik elérésére Conan Doyle és más kiváló útmutatók szükségesnek vagy legalább hasznosnak ítélnek. Doyenjük, maga a nagy Nick Winter sem érte még el a tizenötödik évét, de már tudták, hogy a modern betörő a tökéletes szerszámnál meg a gumikesztyűnél kezdődik. A működésüket tehát azzal kezdték meg, hogy egy szerszám-üzletbe törtek be, aztán, hogy ujjlenyomat sehol se maradjon utánuk, tizenkét pár gumikesztyűt szereztek, tisztes vásárt kötve kórházi szolgákkal, akik bizonyára azt hitték, hogy a műtéteknél elhasznált orvosi kesztyűket ezek a fölötte tehetséges fiúk szintén orvosi műtétek alkalmával kívánják felhasználni.
Olyan nagy volt bennük a tudnivágyás, hogy még a szórakozóhelyekre is csak tanulni jártak. Míg szüleik, a budai iparosok, a moziba csak azért mentek el, hogy mulassanak rajta, milyen gyönyörködtető csatákat vív a betörő-furfang a detektív-ügyességgel, ők a detektívfilmekből csak tanulságokat hámoztak ki, a moziban is csak megfigyeltek, tapasztalatokat szereztek. Kora éleslátással felismerték az organizáció értékét és Nick Winter, a nagy rendező, mindenkit a maga tehetségének és ismereteinek megfelelő feladathoz juttatott, mások voltak a figyelők, mások a tervezők és ismét mások azok, akik a betöréseket végrehajtották. De mindannyiukban olyan nagy volt a magasabbrendű képzettség vágya, hogy szemináriumot alakítottak, amelyben minden egyes betörés után alaposan megvitatták, kifogástalan volt-e a betörés végrehajtása, megbírálták egymást és bemutatták, hogy milyen új tapasztalatokhoz és ötletekhez jutottak aközben, míg a kino-színházaknak nevezett műintézetekben – a hová szorgalmasan eljártak újabb és újabb tanulmányutat tenni – ismereteiket gyarapítgatták. Így, a kellő fölszereléssel ellátottan és tudásban egyre öregbedve, mintegy negyven betörést hajtottak végre, míg végre rajtavesztettek, mert semmi boldogság nem tökéletes ezen a sártekén.
De ne remegjünk a kis tehetségesekért. A banda egyes tagjait máris hazabocsátották aggódó szüleikhez és a többit se fenyegeti az a veszedelem, hogy javítóintézetbe kerülhetnek, mert a gyermekbíróság bizonyára figyelembe fogja venni, hogy Nick Winter bandáját jóformán csak a nagyobb vakmerőség különbözteti meg attól az elképesztő viselkedésű zsenge ifjúságtól, mely egyszerre úgy ellepte Budapest utcáit, mint Konstantinápolyt a gazdátlan kutya.
Ezt is a háború tette – mondják. – Az apát elvitték katonának, az anya egész nap munkában van… Csoda-e, ha a minden felügyelet nélkül maradó serdületlen fiú hamarosan elzüllik? Aztán a rossz példaadás. Tizenöt-tizenhat esztendős gyerekkatonák, akik önként álltak be – és akik annál fölöslegesebbek a középponti hatalmak seregeiben, mert nem annyira a harctéren jeleskednek, mint inkább itthon tivornyáznak – úgy viselkednek itt is, ott is, hogy ez a még meg nem romlott gyerekekre kész veszedelem, mert hiszen az a naivitás, mely a legkönnyebben hajlandó akárminek az utánzására, amazokban a garázda fickókban hősöket tisztel. No meg azt is a háború teszi, hogy a gyerekeknek még soha se volt olyan könnyű pénzt keresniük, mint most. Mindenfelé látni tizennégy-tizenöt éves gyerekeket, akik lányokat pezsgőztetve reggelig dőzsölnek, és újév reggelén a rendőrségre – botrányt okozó részegeskedés címén – két tizennégyesztendős káplárt meg több, velük egykorú fiút vittek be, akik mindannyian a saját keresetükből tivornyáztak.
De mintha mégse csak az utolsó másfél év szerzeménye volna ez az új jelenség. Tessék csak egy kicsit megfigyelni a különböző vállalatok szolgálatában álló suhancok, boyok, bolti szolgák, villamos vasúti alkalmazottak vagy a vendéglőkben és kávéházakban szaladgáló pikolók legújabb jövevényeinek a viselkedését, a pénzkereső tacskók föllépését meg azokét, akik még nem tudják megkeresni, csak kapják a pénzt, a módosabb emberek csemetéit is. Jó vagy rossz ruháikban mintha legnagyobb részt az őserdőkből kerültek volna elő. Az, amit modorbeli elzüllöttség dolgában ezeken a kamaszokon vagy néha egészen pöttöm fickókon mindenfelé látni, a humoristák után kiabál. Röviden: észre kell venni, hogy ez a legeslegújabb generáció olyan szertelen követelőzéssel és olyan vad, fegyelmezetlen önzéssel lép be az életbe, amely, ha régebben se volt egészen ismeretlen, azt a jövőt, melynek érdekében most, a maga általánosságában minden régi harcot messze meghaladó, példátlan küzdelem folyik, élesen megkülönbözteti még a félmúlttól is.
Vagy csak optikai csalódás tüntetné fel így a dolgot? Azért látszik így, mert a könnyű pénzkereset több ilyen kis fickót szólít ki az utcára, a sok szem elé?
Mintha sokkal mélyebben rejlenék az ok, talán a kötelességről való fogalmak meglazulásában s ennek megfelelően a gyermekek neveléséről való gondoskodás elhanyagolásában. Mintha egy idő óta az egész világ, azon a címen, hogy nagyobb humanitásra törekszik, valami mindenkinek kártékony engedékenységet tanúsítana a minden fék ellen tiltakozó kényelem-szeretet fészkelődésével szemben, és a leginkább épp ott, ahol a fegyelemtartás meg az önfegyelmezés megszokása a legszükségesebb volna. Persze, itt lenni humánusnak s nem ott – sok helyütt – ahol kellene, ez kerül a legkevesebbe.
Kizárni a tizennégy-tizenöt éves, máris örök neveletlenségre kárhoztatott sihedereket a mulatóhelyekről, a vendéglőkből, a kávéházakból sőt még a trafikokból is, ez csak a szimptóma gyógyítgatása volna. A Nick Winterekkel már nincs mit kezdeni. Ők már szerencsétlensége lesznek a környezetüknek is, önmaguknak is. Hanem azoknak, akik ma még egészen gyermekek, sokat lehetne használni azzal, ha visszatérnénk a nevelés régibb rendszereihez és nem igyekeznénk elhitetni magunkkal, hogy a mozi a legjobb nevelő.
De az sem ártana, ha a mozi Pestalozzijaival meg lehetne értetni, hogy a detektívfilmek csak a legritkább esetben tartalmazzák azokat a közhasznú ismereteket, amelyek terjesztése címén a kino-színházak kultúrtényezőkként kívánnak szerepelni. Talán nem látnák be mindjárt, hogy a detektívfilmek ártalmatlanság dolgában nem versenyezhetnek a néhai Schmidt Kristóffal és az alázatos könyörgésre, meglehet, nem is hallgatnának. De korlátlan szabadság nincsen a világon, mért maradna tehát továbbra is úgy, hogy ez alól a szabály alól a mozi az egyetlen kivétel?!
