HÉT NÉMET VERS
lég a szájadnak s a szivednek szikra,
az csupa kő és csupa-csupa szikla,
melyen elalszik a szived, kezed.
majd, később, vagy: azután, vagy: jövendő -
az csupa seb, amelybe csúnya genny nő
és nem fakad fel a dagadt kelés.
őrjöngve a szájad körül bolyong,
mely már nevetni sem tud s bús előre.
ki egy lyukra rányomja éhesen
piszkos szemét. S nem tudsz meghalni sem.
s az itélet tűzcsóvája, vak
tombolása, mely pusztítva harsog, -
a szemöldök ívei viharzók
és busák. A mellében vihar-szók
ágaskodnak, újra csak szavak,
és szelíd, ha megfedd valakit)
más szavak: kövek, kemény vasércek,
melyeket mint vulkán alakit,
átkokat okádjon szüntelen;
míg a homloka, mint kutyahomlok
vinni vágyik engedelmesen,
Ő, az Úr, kit annyi sok farag
és nem látja, mely neki kitárul,
mélységét, mert mélye: a harag.
oly szürke volt, az Olajfák sorába
és lehajtotta poros homlokát
forró, vonagló tenyere porába.
Most megvakultan vágjak a homálynak
és hirdessem, hogy a hatalmad él,
hogy vagy, mikor magamba sem talállak.
Sem másokban. És itt a kőbe sem vagy.
Sehol se. És engem mindenki elhagy.
mit enyhíteni vágytam kegyed által,
ki nem vagy. Ó, lelkem ezer halált hal…
és közönyösen babrált a falombban,
gyermek riadt az éji nyugalomban.
Miért egy angyal? Ah leszállt az éj.
így suhan el az éjek sora rég.
Kövek hevernek, néha egy eb ásít,
Bús éj, olyan az egyik, mint a másik,
mely vár amig megpitymallik az ég.
nem hallgat meg s az Éj se fogja föl.
Az Elveszőt a föld magára hagyja
és eltaszítja Őt tulajdon atyja
és nem fogadja be az anya-öl.
mely egy ifjúnak lába volt még hajdan,
mikor kezembe véve sírva mostam;
milyen zavartan reszketett e hajban,
mint tejfehér vad a bokorba, halkan.
s ez az első szerelmes éjszakánk.
Sosem feküdtünk össze még mi ketten
s most a tömeg bámul, vigyázva ránk.
jaj, nem őrjöngő fogam marta össze.
Szived nyitott, akárki bemehet:
azt hittem, csak enyém e bemenet.
nem szomjúhozza jajtól ájuló szám -
Ó Jézus, Jézus mikor mult el órám?
Milyen csodásan pusztulunk mi el.
Tizenhat éves s az Állam, a Rend Ő.
Agg hívei közzül messze kivál
és lesve-sötéten néz a derengő
hogy Ő mindegyikük apja:
azt érzi csak, éles álla körül,
hogy táncol a lánca s a gyapja.
és vár a Király és nézik a Vének
Tanácsnoka mind azt mondaná,
hogy vergődik az uruk, pedig
csak csöndesen olvas hetvenig
és akkor írja alá.
szivük huhog, e redves
és bagolylakta fészek.
Levedzenek s a kedves,
büdös sír szaga repdes,
amikor táncra készek.
és paszománya borda,
igazi, úriforma,
elegányos lovag.
Az apáca kelendő,
bomlik fején a kendő;
lovagja járja csalfán.
S a viaszgyertyahalvány
nő imakönyve alján
szelíden ránt egyet
és kicseni az olvasó-jegyet.
e leples síri bomlók;
izzadnak és lehülnek
egy víz a far, a homlok;
és vágynak arra, vajha
lennének meztelen,
mint kisded és a szajha:
cifrázzák esztelen.
letűz a napvilág;
hamar életre hívja
tizenhárom fiát.
Két asszonyát köszönti,
távolból meghajol -;
feltámadásra jön ki
mind-mind a föld alól
s Dorottyát, testvérpárját
kik hét s tizenkét éves
korban haltak meg, édes
főúri gyermekek
(ezer és hatszáztízben)
hogy most, mint minden ízben,
nyugodtan, úri díszben
előttük menjenek.