IV.
IV.
Akármit beszéljenek is a köszvényes és morcos öregek, az ifjúság tele fájdalmakkal, fölfokozott, égető szenvedésekkel s a fiatalságot valósággal gyűlöli és meghurcolja a Sors.
Hát mi májusban egyszerre kaptuk meg Isten legfélelmetesebb ostorait, az iskola patrónusát, a grófot, meg a püspököt s jaj, a főigazgatót.
Legkönnyebben estünk át a grófon és a püspökön s még ma is ez az emlék szelídíti valamennyire bennem forradalmár haragomat a dús grófok és főpapok ellen. A gróf patrónus csak megmutatta magát az osztályokban, érteni nem értett a dolgokhoz s az egész vállalkozása úri kötelesség volt. Nem érdekelte semmiképpen a hitványul szellőztetett szobákba zsúfolt kicsi-kis, induló emberek legdúltabb és legérdekesebb világa. De a szegény professzorok a jó eleve bejelentett látogatás hírére elvesztették minden eleganciájukat, türelmüket és önérzetüket. Ezt mi bizony keservesen szenvedtük s riadtan gondoltunk a két másik, gomolygó, sötét felhőre, ki börtönünkre, de szabad harci mezőnkre is volt leszállandó.
Szép férfiú volt a püspök, sokkal grófibb a grófnál, ápolt, gyönyörű szál ember ezüst hajfürtökkel, fiatal szemekkel, ránctalan arccal. («Nini – suttogta a legfélősebb percben az ugrifüles Mayer Móric a mögöttes padból – ez olyan lehetett diákkorában, mint Benedek Kornél.» Ez nagy dicséret volt, mert Benedek Kornél ötödikes gimnazista kikiáltott Adonisz volt s Móric még hozzásúgta: «ez kéne nekünk svábot verni».)
A szép püspök leszállott a pódium díszes karosszékéről s finom két fehér keze egy halomnyi színes, fényes, rikító, olcsó szentképecskét markolt. Elindult, végigjárta a padsorok három útját és sorra megkérdezett bennünket, a nevünket, a vallásunkat, a szüleinket, a kalkulusunkat. Minél reformátusabb vagy zsidóbb volt valaki, annál szentebb képet kapott az olcsó lenyomatok garmadájából s volt olyan fiú is, aki háromhoz jutott. A leckemondás nem érdekelte a főpásztort, de bizonyára hallhatott érthetetlen megzavarodásunkról s meggyöngülésünkről a tudományokban. Távozása előtt szinte egy ölnél magasabbra nőtt s jobb karja óvó, sőt fenyegető gesztusokat játszott felénk:
– Tisztaság, erkölcs, munka, szorgalom és tudás nélkül egy kiszáradt fát nem ér a ti ifjúságtok, gyermekeim. Legyetek hát ezekben bővelkedők, szelídek és engedelmesek, hallgassatok tisztelendő és főtisztelendő vezetőitekre, kik életüket nektek, érttetek áldozzák.
Mi érzékenyebbek, néhányan, nyomban sírtunk, de sírt az egész klasszis örömében, amikor a püspök úr ő méltósága az igazgató, az osztályfőnök s az órás tanár kíséretében kivonult. Hiába leste szavainkat, tetteinket a nyomorult, «vigyázó» Gáll Ignác, majdnem mindnyájunkból egyszerre tört ki az elragadtatás hosszú igéje valahogyan így:
– Hiszen ez a püspök a legderekabb bácsi, óh, bárcsak ő tanítaná nekünk a számtant – mert ugyanis nagyon zord számtan-professzorunk volt nekünk.
(Ma már értem egy kicsit a zord számtantanárt is: valami furcsa muszájból választotta magának a számtan tanítását. Szép volt, mint a püspök, de fiatalabb, a görög szépségekre éhes s egy vakációján Hellén földön vándorolva az Olimpusz alatt, mikor a régi isteneket kereste, szúrta le a Nap.)
Ezen hát túlestünk valahogyan, még talán örülni is tudtunk arra gondolván, hogy eljöhetett volna a piros arcú, de haragos rendfőnök is, hanem a főigazgatótól igazán féltünk. Ezt az urat minden esküdt ellenségünknél esküdtebb ellenségnek tartottuk, mert ez minden tudományhoz értett és nagyon kíváncsi természetű volt ez a bivaly. Valóban: bivaly-alakú, bivaly szemű, bivaly-dühű, fekete színű emberként élt ő akkor a mi akkori elgondolásainkban s önző félő fantáziánkban.
S íme, a főigazgató úr nem hozott semmi új veszedelmet nekünk, csak a pátereknek, akiknek már sok borsot tört az orruk alá s akik tudták, hogy ez idén különösen gyöngék vagyunk a tudás kertjében. De az öreg bivaly fáradt lehetett, kegyes, vagy Isten tudja mi: legostobább válaszainkat is hozzá igazította az ő-maga kérdéseihez. Végül a tanári konferencia után, a bivaly elmentén s a magunk magunkhoz térésével kellett megismernünk az igazi veszedelmet: a fölszabadult tanári haragot. Ők kikerültek a bajból, de a gyötrődésekért minket kárhoztattak s a jó Isten a megmondhatója, miket kellett az exámenekig elviselniök szegény fejeinknek.
Úgy látszik, igaz az az erkölcsi törvény, mely a titokban bűnözött bűnök súlyosabb büntetéséről beszél örök idők óta. Ördögien, érthetetlenül pattantak ki majdnem minden mi bűneink, az én női maskarásságom s például, a zsúrok, a Postarét harcai, sőt még Náncsi is. Kínos sejtésekkel, meggyötörten vándoroltunk a vizsgák felé s nekem egyetlen erőm szerelmem és bánatom, Pályi Gizi volt.
Ezek a kergető, őrjítő idők elvezettek önmagamhoz s Pályi Gizihez, aki a kevés élet kevés jutalmai közül legjutalmazóbbjának látszott.
Hát megint megpróbáltam Gizikéhez férkőzni, de úgy: tanúk nélkül és megint azt kérve: úgy szeressen egy kicsit, hogy azt ne lássa vagy tudja más senki.
Gulyás Andor maradt meg a réginek, jó barátnak, megértőnek, holott eltávolodott tőlünk s mert idős és jeles diák volt, másodszor ugorhatott osztályt: immár biztos hetedikbe lépő volt. S mik voltunk mink? –: zavarodott zavartjai egy Tavasznak s kész prédái a bosszús professzoroknak.
Nagy esengéssel mégis csak megkaptam Pályi Gizitől az engedelmet, hogy este kilenckor beszökhessek a kertjükbe s szabadjon neki lemondani káprázatos kívánnivalóimat. Pedig mennyire, de mennyire sürgősebb volt volna készülni a vizsgákra, javítni a kalkulusokon s egyáltalában megemberesedni.
Talán azért voltam bús és merész, mert ez időtájban csintalan pletykák kerengtek fiatalabb, sőt öregesebb professzorainkról. Én azt tudom csak s arra emlékszem, hogy a minden poklokból Gizit választottam kivezetőmnek s megint Gizihez szabtam az életemet.
Csakugyan várt, csakugyan találkoztunk és június volt, mikor megbolondítja az embert egy olyan kis kert is, mint a Pályiéké. Reszketett a kis lyány, megcsókolt mégis, úgy, hogy senki se lássa s azután kacagtató komolysággal nézett a szemembe:
– Zoltán, mi így sohase találkozunk többé, mert én elígértem magamat házastársnak, én várni fogok Gulyás Andorra s az ő felesége leszek.
Pirinyóbb lettem a legkisebb bogárnál s üvöltőbb kedvű a legéhesebb oroszlánnál, de haza somfordáltam: consummatum est.
