1.
1.
A Somme folyó, hol ágyúszörnyek tüzes vasat okádnak, nincs nagyon messze Párizstól – érzékenyebb fülek az éj csöndjében hallani vélik a modern Minotauroszok távoli bömbölését – és a megnyomorított Fényváros egy kórházában meghalt a tíz év előtti Párizsnak egyik legfinomabb, legtitokzatosabb embere, Ernest La Jeunesse.
Halála szinte jelképesnek tűnik föl előttem, mintha egy összeomlott világ utolsó fekete füstcsóvája távoznék tragikusan bizarr vonalban.
A tíz év előtti Párizs egyik irodalmi kávéházában Ernest La Jeunesse, a párizsi Boulevard ironikusa és kritikusa még szemben ült testvériesen Stephan George német költővel, akinek vonásait monokliján át figyelte és egy pár léleklátó karikatúra-vonallal papírra rögzítette. Néhány utcával odább a «Mercure de France» szerkesztőségében fiatal francia írók, akik a berlini egyetemet is látogatták, Nietzsche zarathustrai szójátékainak francia formába öntésén bajlódtak. És a boulevard könyvespolcain a világ minden nyelvéből lefordított művek közt megjelent Madách Ember Tragédiája is.
Egy család volt az egész emberiség és egy nyelvet beszélt, a párizsi Boulevard nyelvét. «A Boulevard mindenütt ott van» – állapította meg La Jeunesse egy híressé vált könyvében. És csakugyan: a hírért, dicsőségért, szerelemért, pénzért harcoló és oly könnyen elégő pillangók Boulevardja otthon volt mindenütt, hová Párizs elszórta nyugtalanságának ibolyántúli sugarait.
A vihar már ott volt a fejünk fölött, nem vettük észre és csak nagynéha eszméltünk rá. Így 1905 tavaszán az algecirasi konferencia idején egy hétig Párizs lázban égett és mindenki biztosnak hitte a német-francia háború kitörését a marokkói kérdésben. Emlékszem La Jeunesse szavaira, mikor a háború lehetőségéről beszélt. Máskor beszédes, élénk és gúnyos mosolygásra hajló arca elkomorult, vonásai megnyúltak, színe szinte fakó lett. Az irtózat ott ült a szemében, benne lappangott a szavaiban és valami mély, szinte testvéri részvéttel nézett rám. Nem is annyira a kifejezéseivel, mint inkább a viselkedésével szuggerálta belém, hogy utazzam el és ne várjam be a komolyabb fejleményeket.
A vihar nem tört ki, csak elodázódott. 1908 tavaszán újra találkoztam La Jeunesse-szel. Alakja még rejtélyesebben rajzolódott a boulevard nyugtalan szemhatárára. Három év alatt Párizs gyökeres változáson ment át. A Quartier Latin, hol nemrég még diákok tüntető libasorban ütemezték az «ŕ bas la calotte!» jelszót, most Jeanne d'Arc ünnepére pápai zászlódíszt öltött. Az emberek viselkedése nyugtalanságot, zavart árult el – de csak nagyon finom idegek számára észrevehetőt – és ebben a zavarosban ott járt a régi, ügyes halász: a reakció.
La Jeunesse ebbe a korba, amelyben az emberek szinte vallásos áhítattal emelték meg kalapjukat a felvonuló katonaság trikolorja előtt, talán akarata ellenére is nehezen illeszkedett bele. Pedig nem volt rossz francia. Szülővárosát, Nancy-t, amely a német határhoz közel van, fiúi szeretettel emlegette. Ismertem a könyvét, amelyben Napóleont tette meg nemzete tanítómesterévé (L'Imitation de Notre Maître Napoléon) és tudtam róla, hogy mindenféle régiségei közt szeretettel őrzi a régi «maréchal de France»-ok pecsétgyűrűit, amikben gazdagabb gyűjteménye volt, mint a Louvrenak.
De ahogy gazdagsága nem volt igazi gazdagság – csak a balzac-i «Cousin Pons» olvasói értik meg a Rembrandtokat, Gerard de Nerval-okat és Ernest La Jeunesse-eket, akik műkincseik dacára is koldusszegényen halnak meg – akként mély, finom, megértő hazafisága sem tudott beleilleszkedni a «camelots du Roy» utcai lármájába. És idegen és hideg maradt a Maurice Barrčs divatos revanche-filozófiájával szemben is, sőt a Jules Lemaître előkelő, poétikus royalizmusa sem csábította. La Jeunesse Franciaország sorsát az egész emberiség sorsának tekintette és nagy pesszimizmussal nézett a német háború elé, mert ismerte a németeket és sokat várt tőlük. A faji jelszavak, a hazai rögnek és gyökérnek harcias hangoztatása azonban nem illett hozzá és különben is a párizsi írók közül talán ő alkalmazta a legmerevebben az «odi profanum vulgus et arceo» elvét.
Mindezek meggondolásával valószínűnek tartom, hogy Ernest La Jeunesse a háború áldozata lett. A francia lapok korlátolt terjedelemben jelennek meg és az aktualitások természetszerűen kiszorítják azokat a finom irodalmi cikkeket, amiknek La Jeunesse nagymestere volt és amik újságírói kenyérkeresetének fő forrását jelentették. Ez sok mindent megmagyarázna, hosszas betegségét és a szegények kórházában való kiszenvedését. De bár óvatossággal kell fogadni most az efféle híreket, mégis az írók sorsát a kakukkéhoz lehet hasonlítani, amelynek visszhangos szavát csak addig lehet ligeteinkben hallani, míg elegendő kukac van a megélhetésére. A kakukk költözik el a leghamarabb és a legfinomabb tollak törnek el a leggyorsabban.
