Lányi Sarolta: Pályaudvaron
Lányi Sarolta: Pályaudvaron
Még itt vagy. De nem érezlek mellettem. Már messze jársz,
már kergetnéd, látom én, a perceket a lomha órán
s vonatod, hogy késve indúl, titkon kissé átkozod.
Mire még e kényszer-ittlét? lelked már előrement,
messzelendűlt vágyaiddal már elindult a vonat,
s ó szegény, még mindig itt vagy türelmetlenül topogva
felémrebbent félmosollyal míg vigasztalsz tétován.
Únod már az arcomat és únod már az állomást,
jobb volna már a kupéban hátradőlve megpihenni
s föllapozni könyvedet, mit most vettél meg útitársúl.
Únod már a bánatot, mi csüggedt főmről rádborong,
jobb volna már enyhe búval emlékezni rája csak,
vagy feledni, elfeledni… Mire még e kényszer-ittlét?
Innen menekülni jó, mert csúnya ez a környezet,
fülledt-forró nyári nap van, fojtogat a rothadásszag,
dolgokról és emberekről ránkvinnyog a fájdalom.
Itt egy izzadt baka lézeng, bús bakkancsa fáj szememnek
és szívemnek görnyedt háta, kínban csapzott üstöke
és a többi mind, a sok száz, mind kinéznek fáradt búval,
már az ő vonatjuk indúl. Mennyi arc és mennyi sors!
sorsuk lelken markol érzem, m i n d átérzem pillanatra, -
szédülök, jaj, megfulok!… De nyílik ujra gyáva pillám
s uj erővel vág belém egy asszony arca messziről.
Im közeljön borzasztóan, rámtekint és megver szemmel,
tőrrel vág belém e szempár, hogy megölje ifjuságom,
oly kietlen ez az arc és oly üres, mint az enyészet…
…vajh mit lát e tört szemekkel, miért gyászol, kit temet?…
milliónyi asszonyélet minden átkát, szenvedését
rámlövelli ez a szempár… elforditom arcomat,
szégyen éget, fázom, félek… Indulóban a vonat már,
számat meglegyinti csókod - lelked már előrement -
menj te is hát, rám ne gondolj, megpihensz majd a vonatban,
lásd, mosolygok… Elfeledhetsz, - menj, - szeretlek, - meg van
[minden?
Még mosolygunk mindaketten - visszajössz-e? majd, talán…
messze vagy már, kanyarogva visz a gőzös, mint az álom,
már nem látlak, mégis nézlek. Két hű szemem elkisér.
már kergetnéd, látom én, a perceket a lomha órán
s vonatod, hogy késve indúl, titkon kissé átkozod.
Mire még e kényszer-ittlét? lelked már előrement,
messzelendűlt vágyaiddal már elindult a vonat,
s ó szegény, még mindig itt vagy türelmetlenül topogva
felémrebbent félmosollyal míg vigasztalsz tétován.
Únod már az arcomat és únod már az állomást,
jobb volna már a kupéban hátradőlve megpihenni
s föllapozni könyvedet, mit most vettél meg útitársúl.
Únod már a bánatot, mi csüggedt főmről rádborong,
jobb volna már enyhe búval emlékezni rája csak,
vagy feledni, elfeledni… Mire még e kényszer-ittlét?
Innen menekülni jó, mert csúnya ez a környezet,
fülledt-forró nyári nap van, fojtogat a rothadásszag,
dolgokról és emberekről ránkvinnyog a fájdalom.
Itt egy izzadt baka lézeng, bús bakkancsa fáj szememnek
és szívemnek görnyedt háta, kínban csapzott üstöke
és a többi mind, a sok száz, mind kinéznek fáradt búval,
már az ő vonatjuk indúl. Mennyi arc és mennyi sors!
sorsuk lelken markol érzem, m i n d átérzem pillanatra, -
szédülök, jaj, megfulok!… De nyílik ujra gyáva pillám
s uj erővel vág belém egy asszony arca messziről.
Im közeljön borzasztóan, rámtekint és megver szemmel,
tőrrel vág belém e szempár, hogy megölje ifjuságom,
oly kietlen ez az arc és oly üres, mint az enyészet…
…vajh mit lát e tört szemekkel, miért gyászol, kit temet?…
milliónyi asszonyélet minden átkát, szenvedését
rámlövelli ez a szempár… elforditom arcomat,
szégyen éget, fázom, félek… Indulóban a vonat már,
számat meglegyinti csókod - lelked már előrement -
menj te is hát, rám ne gondolj, megpihensz majd a vonatban,
lásd, mosolygok… Elfeledhetsz, - menj, - szeretlek, - meg van
[minden?
Még mosolygunk mindaketten - visszajössz-e? majd, talán…
messze vagy már, kanyarogva visz a gőzös, mint az álom,
már nem látlak, mégis nézlek. Két hű szemem elkisér.
