Nagy Lajos: Kuprin Ivanovics Sándor: A párbaj
Nagy Lajos: Kuprin Ivanovics Sándor: A párbaj
Egy kis garnizón élete ez, orosz katonatiszteké és hölgyeiké, Romasov Georgij alhadnagyé, ennek epedő szerelme Petrovna Alexandráért –, aki egy bajtárs felesége sok-sok neuraszténiás gyötrelme és halála egy ostoba párbajban… Csupa katonatiszt, egy egész ezred tisztikara, a parancsnoktól le az utolsó zászlósig, sivár figurák egy regény számára, tikkadt környezet, mintha egy sivatagról s a benne elszórt kődarabokról esnék szó. Nem is lehet a jó urakról másképpen írni háromszáz és egynéhány oldalon keresztül, csak úgy, hogy az író fantáziája teremt és közéjük illeszt két emberséges embert, a két főalakot, Romasovot és Petrovna Alexandrát; mert Romasovot az író képzelete teszi meg alhadnaggyá, igazán nem lenne, soha nem is lehetne azzá, nem maradhatna annak egy napig sem, még a regényben sem bírja sokáig, a rettentő és gonosz gép kiveti magából, megölik párviadal által; Petrovna Alexandra, az okos és finom lelkű, szépre vágyó és magasra törő, utálja a férjét, irtózik annak barátaitól, fél a nőiktől, kerüli is őket, egyedül Romasov szimpatikus neki, olthatatlan hévvel vágyódik el, ki a szörnyűséges környezetből.
Különös vállalkozás és a regény elolvasása után szinte lehetetlennek is látszik, megírni magát a sivárságot, gondolattalanságot, az ostoba és ötlettelen gonoszságot, üres emberekkel bíbelődni, akiknek még a silányságaik is csak a riporter tollára valók; ezért félszegnek, felemásnak született meg a mű: pompásak a részletek, melyek a két emberről, Romasovról és Alexandráról szólnak, finom és mély a Romasov lelki analízise, bájos és magával ragadó Petrovna Alexandra, de száraz és unalmas és csaknem olvashatatlan minden, ami a cár tarkaruhájú legalázatosabb rabszolgáiról beszél, amikor az író, mint az állatseregleti magyarázó, végigvezet bennünket a szörnyetegek közt, hogy ez: Sulgovics, a félelmetesen durva ezredes, az Fedorovszki, a korrekt és stréber és gőgös és rosszmájú ezredsegédtiszt, ez Bek-Agamalov hadnagy, a vad, kegyetlen és vadállatias cserkész, ez itt Nikolajevics hadnagy, a szegény bús Petrovna Alexandra férje, most készül a vezérkari vizsgára, erős, csinos, de közönséges és buta, buta, buta. És mind a többi. Elírás, hiba Sulgovics ezredesnek az az emberséges cselekedete, hogy a saját pénzével rántja ki egyik tisztjét a bajból; nem, nem minden valószerű, ami a valóságban megeshetik; ez itt stílustalan, nem tűri meg az ilyesmit a szörnyű gép, mely minden erő feletti gonosz erő, melynek Sulgovics egyik alkatrésze.
Kár, hogy Romasov, aki belső szemlélet alapján megcsinált, teremtett figura, annyira passzív, lágy, beteges; Romasovnak többnek kellene lennie, ítéletének kellene lennie, valamit akarnia kellene – és az ő akarása lenne az író igazi, magasabb rendűen művészi alkotása. «Romocska, miért oly… gyenge»? – így szól hozzá Petrovna Alexandra. «Miért oly érzékeny mindig? Hiszen a részvét édes testvére a megvetésnek. Higgye el nekem: én nem tisztelhetem magát.» Ezt mondja Petrovna Alexandra és az olvasó is méltán kérheti számon az írótól, hogy miért csak ilyen Romasov, akivel senkit realisztikusan nem ábrázolt, hanem akit megalkotott; kissé unalmas, hogy csak a részvétünket tudja ébren tartani, kár, hogy nem «tisztelhetjük» is egyszersmind; az olvasó kizárólagos részvéte maga a csökkent érdeklődés. Bár Romasov neuraszténiás szenvedései helyenként tragikus mélységűek és ekkor valósággal megráznak bennünket.
Mesteri író műve «A párbaj», de nem szerencsés műve, mert nem szerencsés maga a tárgya. Négy-öt évvel ezelőtt jelent meg Kuprinnak egy másik hosszabb elbeszélése magyarul, az «Oleszja», igazi kis remekmű, talán sikeresebb vállalkozás lett volna másodiknak egyéb munkáját ültetni át magyarra. Persze a háború, a mindent megnemesítő világháború, a Párbajt, az «orosz katonai élet»-ből vett regényt, tette aktuálissá.
