Ignotus: A politika mögül • Ad vocem Tisza
Ignotus: A politika mögül •
Ad vocem Tisza
Ad vocem Tisza
Olyasmit olvastam nemrég, hogy megjött a szava a radikálisoknak, kik, míg Tisza István volt kormányon, nem tudtak hová lenni a Tisza István férfias alakjától. Nem tudom, kit illet e célzás, de én el tudok képzelni radikálist, ki igenis és most is: el van ragadtatva a Tisza István férfias alakjától. Tisza István, mindent összevéve, veszedelme ennek az országnak – de kivált azért, mert politikáját sok tehetséggel s teljes férfiassággal csinálja. Ez a politika híján van a nagy gondolatnak s az új tájékozódásnak – hiszen ha ez is meg volna benne, akkor mindegy volna, hogy konzervatív-e vagy radikális –, a géniének nincsen neme és nincsen bélyege, s nehéz meghatározni, hogy Napóleon vagy Disraeli az ő belpolitikájukban azzal voltak-e nagyobbak, amivel vakmerő előrelökők voltak, vagy azzal, amivel vakmerő visszacsinálók. Tisza István nem lángelme, s nincs megérzése és elfogulatlansága – régmúlt viszonyokból szűrt rendszerbe egy közhelyes politikát, s ezt követi fanatizmussal. Ez baj – s annál nagyobb baj, mert önfeláldozóan követi. Tisza István – politikai értelemben értem a szót – korlátoltan kicsinyes. De magához nem kevésbé, mint másokhoz. Pózai lehetnek olcsók – de elsősorban ő maga a dupejök. Koncepció nincs benne, de stílus: az bizony van. Egy atyámfia mondta egyszer róla, hogy olyan, mintha Jókai Mór írta volna. Ebben van valami. S ha Jókai Mórral nem is kormányoztatnék országot, de olvasni gyönyörűség.
Abban persze téved Tisza István, ha azt hiszi, hogy az idő őneki ad igazat, s csak az időt kell mindig kivárnia, hogy igazával diadalmasan térjen vissza. Bizonyára őszintén hiszi – ki higgyen ily olcsó közhelyben, ha nem ő? A valóság az, hogy az idő csakis ő neki ad igazat, de a világért sem politikájának. Az az ellenzékiség, mely alapjában őt folytatja, de az ő stílusa nélkül: az szerzi meg neki az igazát – nem politikájának, hanem stílusának. Nem a meggyőződést hajtja hozzá vissza, hanem az ízlést. Nem a reményt, hanem a kétségbeesést. Ezt azonban igen hamar. Szinte már azon napon kezdődően, mikor megbukik. Az első koalíció ebbe pusztult bele. S felkösse a dessousját az új koalíció, ha ne járjon ugyanígy.
Az első koalíciónak is az volt a baja, hogy nem azok csinálták akik megcsinálták. A második koalíciónak sem ártana magába szállania, hogy azokra bízta-e politikáját, kiktől politikáját vette? Ez nemcsak parlamentarizmus dolga, hanem erkölcsé is – s azért a parlamentarizmusé, mert az erkölcsé – mert erkölcs nélkül nincs parlamentarizmus. A demokráciát nem elég vallani – azzal egybeforrtnak kell lenni. Magában az, hogy egy bágyadt idegzetű fiatal úr vacsorapajtásait teszi meg országkormányzóknak: még nem demokrácia. Ha ez tenné, akkor Caligula még nagyobb demokrata volna, mert ő meg a lovát tette meg konzulnak. S az ifiuraság sem teszi, mert ahhoz, hogy valaki fiatal tehetség legyen, nem elég fiatalnak lennie. Tehetség is kell hozzá. Andrássy, belátom, vén már ahhoz, hogy csinálja is azt a politikát, amit ő gondolt ki – de akkor ki kéne tán dobni az ifiurak demokráciájából Vázsonyit is, mert ő sem négy hónap óta demokrata, s ő is közelebb van az ötvenhez, mint a negyvennyolchoz. S megmaradna fiatal tehetségnek egyedül Wekerle, mert legalább igazán tehetséges, s isten s a flegmája segítségével vidáman közeledik a hetvenhez. Ami valóban nem is sok – ahhoz képest, hogy újságíró ifiuraink közt is legkülönb, legtehetségesebb, legfrissebb és legmanapibb újságírónk – sajnos – még mindig Rákosi Jenő, az ő hetvenöt csikói esztendeivel. Ah, ha csak az tenné, hogy az ember kirúg a hámból!
Nem – s az sem teszi a demokráciát, ha szidják a bankokat. Szidni a bankokat – ez ugyanolyasmi, mint szidni az automobilt. Az ember szidhatja a sebes hajtást, szidhatja az elgázolásokat, szidhatja a zsaroló sofőröket, s követelheti, hogy taxi-métert szereljenek az autóra, hogy szolgálja a közönséget, ne pedig szipolyozza. De az autó mégis csak különb alkalmatosság, mint a trágyás talicska, s ipar s kereskedelem, pénzgazdaság s vállalkozás és munkaadás és tőke, és bankok, igen: bankok, sőt hadiszállítók is: mindezekről úgy beszélni, mintha már magukban is valami rettentő visszaélés volnának, amit becsületes földteke nem tűrhet meg hátán: az nem akció, hanem reakció. Mit csinálna ez az ország, ha nem volnának bankjai? Ki fejlesztette ezt az országot, abban, ami ma tesz országot, mint a bankok? Hogy túltengenek? Mindig túlteng, aki csinál valamit. Tessék velük versenyt csinálni valamit, majd nem tengenek túl. Az irigység nem szocializmus s a: kotródj, hogy helyedbe üljek: nem demokrácia.
Demokrata, sőt, szocialista kormány sem különbözhetik egyéb kormányoktól abban, hogy kormány nem lehet ellensége senkinek. Párt igen, de kormány nem. Amíg van tőke, addig a szocialista miniszter is éppúgy minisztere a tőkének is, mint a bankár-miniszter. A kormánynak üldöznie kell minden visszaélést, tisztáznia kell minden zavarost, melyben halászhatnak és szabályoznia minden vadvizeket, melyeken orvvadászok járhatnak olcsó réce után. De ellensége nem lehet a folyóvíznek, sőt a vadászatnak sem, valameddig törvény nincs arról, hogy a víznek nem szabad folynia s a vadásznak nem szabad vadásznia. Ez az, amiben a kormányok helyzete különbözik egyéb politikai lényekétől. Ez az, amit guvernementalizmusnak neveznek, s ami nélkül ugyancsak nincs parlamentarizmus. A kormányi tisztnek megvan a maga külön optikája s akusztikája, s valaki ugyanazon szemmel, amivel sasszemű főbíró vagy képviselő vagy publicista lehetett, s ugyanazon füllel, mellyel így a füvek növését is hallotta, lehet vak és süket kormányember és kormánytámogató. Ez az, amiben, hogy visszatérjek hozzá, Tisza István nem volt ügyetlen. S ez az, aminek megtanulásához nem elég: ügyesnek lenni.
