V.

Full text search

V.
Elmúlt néhány hét, a dinnyeágyak csupaszon maradtak, vevő nem jött, visszatért a csend és minden a régi kerékvágásba jutott volna, ha Maricával nem történik valami különös változás.
Félrehúzódott, naphosszat elfeküdt a szokott helyén a földön, ha szóltak hozzá, a másik oldalára fordult; hallgatott, hallgatott, s a nevetést, mintha elfeledte volna teljesen. Stévó és a púpos nem tudták mire vélni ezt a dolgot. Titokban egymásra gyanakodtak, hátha a másiknak sikerült, ami neki nem, és az asszony szótlansága csak ennek a leplezésére szolgál.
Marica pedig napról-napra mogorvább lett, az arca megnyúlt, megsápadt, didergett a forró napon, s a púpos megfigyelte, hogy másfél órába tartott, míg egy korsó vízzel a Tiszát megjárta; máskor félóra alatt megtette ezt az utat.
Nyugtalankodni kezdett.
– Te, Stévó – szólt egyik napon –, beteg ez az asszony.
Stévó vállat vont.
– Kicsoda? Miféle asszonyról beszélsz? – Aztán elnevette magát. – Beteg? A vére kínozza – s csúfondáros kifejezésekkel illette Maricát és a többi asszonyt, aki olyan ostoba, hogy esztendők hosszú során által hű marad az urához.
– A vére, az kínozza, az forr benne…
A púpost gondolkodóba ejtették ezek a szavak. Tudta, hogy Stévónak voltak tapasztalatai a nők körül, míg ő szüzességében, a nemi élet rejtelmeit csak képzelete játékaiból ismerte.
De hogy Marica a következő napokon egyáltalán nem mutatkozott; nem törődött Stévóval és a bölcselkedéseivel, odalopódzott az asszony kunyhójához s hallgatózott.
Borzongás futott át a testén, megcsuklott a térde. Tompa nyöszörgés, beszédhangok szűrődtek ki az ajtón keresztül. Reszketve benyitott. Marica a földön feküdt a szalmazsákján, láztól vörös arccal, égő szemekkel, s összefüggéstelen, egymásba olvadó szavak bugyogtak ki duzzadt ajkai közül.
– Marica… Marica… beteg vagy?
De Marica nem látta a púpos fájdalomra torzult arcát, s nem hallotta az ijedt, szomorú kérdéseket.
– Marica!… – Tehetetlenül bámult maga elé, aztán lelkendezve szaladt Stévóhoz.
Stévó egy deszkalapon dohányt vágott. Vette botját, szó nélkül indult, megdöbbenve, lelkiismeret furdalással. A mélységes aggodalom, melyet tisztán kiérzett a púpos hangjából, behatolt az ő hamu-borította lelkébe is.
Lekuporodtak Marica mellé a földre.
– Marica… Marica – szólongatta Stévó. Megkereste s tapogatni kezdte az asszony arcát, nyakát, a nyitott ingen át becsúszott, s a kelleténél hosszabb ideig időzött a keze a forró, dús mellek között.
– Forrósága van – szólt s nagyokat nyelt.
– Vizet – nyöszörgött Marica.
A púpos felugrott; a sarokban állt a korsó; gyengéden odaillesztette a beteg szájához.
Az asszony ivott aztán megszólalt: – Maga az, Púpos?
De már a következő pillanatban rémült arccal felsikoltott:
– Jaj… kergesd ki ezt a kutyát… Pista, jaj… a púpos a képembe harapott!
Stévó, bár megfagyni érezte ereiben a vért: vigyorgott. Marica egy ideig nyugodtan maradt, de aztán elkezdte: – Tanító úr, a Miksits Száva rúg… jaj, rúg engem…
Stévó hümmögött.
– Azt képzeli – szólt –, hogy az iskolában van, gyerek… de mitől is kaphatta? Biztosan megfázott, mi egyéb… hacsak nem…
– A bánat – mondták mind a ketten, egyszerre.
– A bánat – ismételte Stévó, fejével integetve –, persze… Pista, Pista mikor jössz már haza… ilyenek az asszonyok…
A púpos melléből hördülésszerű sóhajtás tört fel.
– A tűz égesse meg az olyan anyát, aki púpos gyereket hoz a világra. Inkább fojtott volna meg az a cudar, ha már látta, hogy milyen nyomorék vagyok. Más embernek egyenes a háta, egyenes a melle, mint a fal, én meg ilyen vagyok. Ha egyenes lettem volna, most a Marica nem lenne beteg, mert engem szeretett volna. A Pistája ott gebedhetett volna Muszkaországban… nincs Isten… kutyának is csúf vagyok – összecsikorította fogait, belemarkolt a hajába és tépte.
– Én egyenes voltam, mint a nádszál – szólt Stévó –, volt is annyi szeretőm, hogy sok; szőke, barna, vörös, sovány, kövér, kicsi, nagy, asszony, lány, mindenféle fajta, de mióta rossz a szemem, azóta… no de azért…
A púpos közbe vágott.
– Ha vak lennék, felakasztanám magamat.
– Inkább vagyok vak, mint púpos, különben is én nem vagyok vak, az hazugság. Én fölfelé egész jól látok, látom a Göncölt, a Tündér csillagot…
– Tudjuk – szakította félbe a púpos –, meg a kotlóstyúkot a csibéivel.
– Igenis, a Kotlóstyúkot a csibéivel, talán nem tetszik? Ha púpos lettem volna, még az anyám öléből a Tiszába ugrottam volna.
Marica hirtelen felült, s kimondhatatlan rémület tükröződött szemeiben.
– Kígyó! – kiáltott, s ágya szalmáját irtózattal borzolta, seperte.
– Ne félj, Marica, ne félj – csitította a púpos, bár magának is remegett minden porcikája.
– Meglékeltem egy dinnyét és egy fekete kígyó ugrott ki belőle és most itt bujkál…
Öntudat világította meg arcát egy pillanatra. Körülnézett, figyelmesen, gondolkozva.
– Beteg vagyok – szólt szomorúan. Visszahanyatlott fekhelyére és elaludt.
Összesúgtak, tanácskoztak. Egy cseréptányérra dinnyeszeleteket, kenyérmaradékot, szalonnát helyeztek, a vizet is a keze ügyébe állították, aztán nesztelenül kihúzódtak a viskóból.
Stévó bizonykodott, hogy reggelre jobban lesz a beteg, de a púpos nem hitte ezt, s ösztönös aggodalmát csupán az a tudat enyhítette, hogy kettőjük közül most mégis csak ő a helyzet ura.
Mikor beállt az est, a púpos lefeküdt Marica küszöbére, Stévó pedig, bár vad féltékenység marcangolta, a viskójába vonult, mert semmi kincsért nem mert volna eltölteni egy éjszakát a szellemekkel és kísértetekkel népes szabad ég alatt.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi