Ignotus: A politika mögül • Életkérdés
Ignotus: A politika mögül •
Életkérdés
Életkérdés
Nemrég, az Andrássy cseh-interpellációja kapcsán, felvetettem a Világ-ban a kérdést, hogy azok a vezérlő magyarok, kik az egyházpolitikában már egy negyedszázad előtt átlátták, a választójog s bizonyos fokig a szociálpolitika dolgában pedig most cselekszenek az átlátás szerint, hogy a magyar nemzeti gondolatot össze kell kapcsolni az államival, az államit pedig a társadalmival: nem látják-e elérkezettnek az utolsó percet, hogy belekapcsolják a nemzetiségit is, még mielőtt külső világszorítás akarna ránk erőltetni olyan megoldást, mely egyáltalában nem törődik Magyarország történeti határaival s a magyarságnak történeti jogcímű saját érdekeivel?
Már azóta is történt egy és más, ami nyilván megmutatja, hogy a kérdés, melyet itt felvetettem, világkérdés, amelyre felelnie kell országunknak, hacsak nem hiszi magáról, hogy sziget és el lehet az egész többi földteke nélkül. Most itt a delegáció, hol, akár illetékes rá, akár nem, ez a kérdés mint a monarchia belső kérdése kísért. Csakugyan nincs rá Magyarországnak egyéb felelete, mint a hallgatás vagy a megsértődés?
A Nyugat most december elseji számában azt is velekérdeztem minapi kérdésemmel, hogy ez a hallgatás, vagy az a hit, hogy nemzetiségi politikánk revízióját még mindig elkerülhetjük, mint fér meg a választójog körül kifejtett húsz éves töprengéssel, mely csak úgy nem volt képmutató fontoskodás, ha csakugyan bizonyosak vagyunk benne, hogy a nemzetiségi kérdés életkérdése ez országnak. S viszont, ha életkérdése: maradhat-e most felelet nélkül, mikor a háborúból éppen a nemzeti és benne a nemzetiségi kérdés emelkedik ki világkérdés gyanánt? Hogyan? Természetesnek találjuk, hogy a hatalmas és győzelmes német birodalom a világháború nyomása alatt megváltoztatja legbelsőbb alkotmányát – természetesnek, hogy a mi országunk is siet a népuralmat intézménybe tenni: s mégis azt hihetjük, hogy nemzetiségi állapotaink maradhatnak úgy, ahogy azokat a világháború találta, aminőknek azokat a világháború számos jelentőségei felfedték, s aminő voltuk segített kiváltani a világháborút? A jelenségek megmutatkoztak a délvidéken, mikor a szerbek oda felnéztek, megmutatkoztak Erdélyben, mikor a románok oda betolultak, s ki tudja, mint mutatkoztak volna meg Felső-Magyarországon, ha az orosz betörés ott tovább mehetett és tovább tartott volna. Ez vajon nincs akkora ok a politika s a statisztikában való olvasni tudás revíziójára, mint volt a választójog körül, ahogy Rákosi Jenő állítja, a muníciós munkások helyzeti jelentősége?
Azt ma már a legtöbb jóravaló és józaneszű magyar átlátja, hogy a demokrácia ellenállhatatlan, hogy a társadalmi jogok megtagadhatatlanok. De vajon a nemzetiségi társadalom nem éppúgy társadalom-e, a nemzetiségi emberek nem éppúgy emberek-e, mint a vezérlő társadalom és a magyar emberek? Csakugyan nem látják vezéreink, hogy a nemzetiségi kérdés évek során egybenőtt a szociális kérdéssel s ha ez ellenállhatatlan, akkor az sem halasztható? A nemzeti gondolatot addig-addig vetették szembe a szociálissal, míg birkózásukból az lett, ami a molnár s a kéményseprő birkózásából – átszíneződtek egymásra. S ha ma valamely nemzetiséggel s annak emberi, társadalmi, kultúr- és jogigényeivel szembe az államnak s a nemzetnek történeti jogát és érdekeit vetik, akkor az ugyanoly hűvösen kérdi, mint bármely egyéb szociális igény, hogy: mire való az állam s mire való a nemzet, ha nem arra, hogy fussa benne az én számadásom is – fussa úgy, mint akárkié másé?
A szociális gondolatnak veleje az, hogy nem tűri meg a másodrendű ember fogalmát – nem tűri meg semminemű magasabb egység, biztosíték vagy érdek kedvéért sem. Nos: ez a türelmetlensége, mit ma már a mi országunk is honorál, átmegy arra a térre is, melyet eddig a nemzeti gondolat kerített körül magának. Itt is azt kérdi minden egyes ember, minden egyes fajta, minden egyes nemzetiség, hogy: nyelv? hát az én nyelvem nincs éppolyan jó, mint akárki másé? – iskola? hát az én adómból engem éppúgy meg nem illet nekem való iskola, mint akárki mást? – kultúra? hát az én kultúrám nem éppúgy közérdek, mint akárki másé? – föld? hát az én parasztom ne boldogulhasson úgy, mint akárki másé? – nemzet? hát én nem vagyok éppolyan tagja a nemzetnek, mint akárki más? – állam? hát ez az állam nekem nem államom? az én embereimnek nincs joguk ugyanúgy minden sajátságaikkal, nyelvükkel s igényeikkel elhelyezkedniök ebben az államban, ennek kormányzatában, hivatalaiban s minden javaiban, mint akárki másnak? Ha nem, akkor mi jogon követeli tőlem ugyanazt, mint akárki mástól? S ha a vérem szűretlen s a pénzem olvasatlan jó neki: én csak úgy vagyok jó, ha vagy kibúvok a bőrömből, vagy meghúzódom alázattal a kuckóban?!
Nem tudom, mit lehet e kérdésekre mást és másképp felelni, mint amit felelnek ma már világszerte s felelnek a mi országunkban is a szociális kérdésre. De azt tudom, hogy e kérdésekre felelni kell, felelni kell most, felelni kell hamar, felelni kell, amíg nem késő, mert a Magyarország életét csodálatosan és diadalmasan igazolt háború s a Magyarország életét biztosítandó béke ezeket a kérdéseket veti most fel Magyarországnak legkomolyabban életkérdése gyanánt.
