II.
II.
De vajon újságíróvá és íróvá lett volna-e Octave Mirbeau enélkül a szerencsétlennek mondható véralkat nélkül?… ha nem olyan nagy benne az impulzív erő, hogy ez akárhányszor keresztül gázol minden meggondoláson? Aligha. Nyilvánvaló, hogy Mirbeaut a viaskodásra születettsége, támadó kedve, kombattáns-természete vitte bele abba a világba, mely mindig csupa nyugtalanság s mely nem azért foglal el egyre újabb és újabb területeket, mintha valami nagyon meg volna elégedve azzal, amit az elmúlt századoktól örökségül kapott. És ha ez kétségtelen, vajon érdemes-e kutatni, milyen naggyá válhatott volna Mirbeau, ha kevésbé lázongó a véralkata és ha gondolkozása, mely nem őrizkedett eléggé a kalandosságtól, ritkábban vezeti tévutakra?! Maradjunk csak amellett a kérdés mellett: milyen volt, mekkora tehetséggel küzdött, többet használt-e, mint amennyit egyik-másik tévedése árthatott, volt-e hatással másokra s ezen a hatáson kívül mi maradhat meg munkáiból azok számára, akik most tanulnak olvasni vagy még csak ezután fogják megtanulni a betűvetést?
«Az embergyűlölőnek és az emberbarátnak csodálatos keveréke» – mondta róla valaki, meglehetősen üres szólammal, mert ez az ellentét csak látszólagos; abban, hogy valaki embergyűlölő és emberbarát lehessen egyszerre, nincs semmi ellentmondás. Ha szeretjük és sajnáljuk az ártatlant, a kizsákmányoltat, a megnyomorítottat: bizonyos fokig mindenesetre gyűlölnünk kell az ártalmast, a kizsákmányolót, a szerencsétlenek megnyomorítóját és ez is ember. Valamelyes efféle ellentét inkább ott mutatkozik, hogy ez a szenvedelmes hadviselő, aki – ha a gonosz óriások irányában érzett gyűlölete csatára szólítja – a hadakozásnak legkevésbé nemes fegyvereit: a vitriolt és a gázbombát se veti meg, mennyire el tud érzékenyülni, milyen lágy és gyöngéd szavú poéta tud lenni, mihelyt azokról van szó, akikkel együtt érez. De fő jellemzetességét nem itt kell keresnünk; ha szereti és sajnálja a semmit se vétő és mégis örök szenvedésre kárhoztatott embert: akit még nála is jobban szeret, ez «az igazság.» Sed magis amica veritas. Mint Zola, akihez minden utódja közül Mirbeau hasonlít a legjobban, fanatikusa annak, amit igazságnak tart.
Az igazságai nem éppen új és nem éppen nagyszerű igazságok. Ilyenek: «A papi nőtlenség kényszere rettenetes; az emberi természet parancsa és a pap kötelessége között olyan ellenmondás van, amelyet csak kétféleképpen lehet megoldani: ha a pap megszegi fogadalmát vagy ha feláldozza lelkének épségét, hogy hű maradhasson kötelességéhez.»… Aztán: «Az emberek vezetői ma is rossz pásztorok, kivétel nélkül. Jules Guesde meg a hozzá hasonló munkásvezérek éppen olyan kiaknázói a tömegnek, mint amilyenek a satrapák voltak. A fejlődés vagy a forradalom nem általuk, hanem ellenükre fog elkövetkezni és nem úgy, ahogy várják, hanem ahogy nem láthatják előre»… Vagy: «A mi Belgiumban őseredeti, az szánalmas vagy nevetséges; ami életrevaló benne, azt a belgák a német civilizációnak, a német kereskedőknek, mérnököknek, hajósoknak, technikusoknak és tőkéseknek köszönhetik»… És: «Dreyfus ártatlan volt»…
Ezek a meztelenre vetkőztetett igazságok bizonyára ijesztően soványak. Hasznos-e sokat lovagolni az efféle vesszőparipákon? Szellemi erőkifejtés-e, ha valaki szinte automatikusan tér vissza újra meg újra ugyanahhoz a vezérlő gondolatához? «A makacskodó elme végre is a dolgokat hajlítja gondolatához, ahelyett, hogy gondolkodását hajlítaná a dolgokhoz» – mondja Bergson, amikor maga is egyik kedves vesszőparipáján nyargal. Mirbeauról szólva fölösleges ezt a kérdést firtatni. Mert az író szép formát, tehát érdekességet, értéket és maradandóságot adhat a szegényes «igazság»-nak is. És mert Mirbeau, akármilyen tűzzel harcolt azért, hogy «igazságait» meggyőzőkké tegye, erejét inkább abban a bírálatban fejtette ki, mely hadviselésének csak előkészítése akart lenni. Munkásságának egyik nevezetes része, hogy a hagyomány és a tekintélyek, az egész társadalmi rend, de különösen igazságszolgáltatásunk, morális fogalmaink és szociális törekvéseink felé – újságcikk, regény és színdarab formájában – úgyszólván világító bombákat röpített. És már maga ez a fölötte temperamentumos bírálat is kárpótolna bennünket azért, ha legtöbbször hirdetett «igazság»-aiból, amelyekről meg akar győzni, nem sokat tanulunk. Hogy ezzel a bíráló működéssel használt-e és hatott-e másokra? – e felől csak az elfogultságnak maradhat kétsége.
