I. 1915 szeptember.
I. 1915 szeptember.
Svejcon át. Zürich. Hiányzik a lokálkolorit: a zürichi nyári kép, az utazó sapka és az utazó fátyol, hiányzik a svejci szín: az idegen. Van itt idegen seregestül, de ezek a háború kivetettjei, akik belehonosodtak a városba, itt élnek, nincs többet hova menniök: többé nem idegenek. Délután két óra. A tető alatt csörögve jelenik meg a pályaudvar, zajok, dörgések indulnak el innen és amonnan, amelyeket azelőtt nem lehetett hallani, oly egyetemes volt a zsongás. Most végig futnak a tető alatt s mint a menekülő füst, keresik a szabad eget. Mi volt itt két-három év előtt? Mennyi ember, hány felsrófolt arc, az életnek hetekre, hónapokra megadott illúziójával, függetlenül és gondatlanul.
Harmadik osztály. Svejciak. Társalognak. Svejciak társalognak: hallgatnak. Hallgatnak nehezen, mint körülöttük a hegyek és a hegyek lábánál komolyan elterülve a lassú tó. Két kaputos paraszt, a berner Oberlandból, lassan beszélgetésbe kezd s szavukon megjelenik egy szörnyű vízió: szociális kép a berner Oberland parasztjainak nyomorult helyzetéből és a végén a háborús klisé, a paraszt száján szívszorító vízió. Az idén nem lehet a varjú fiókot leszedni. Sovány pecsenye volt; de most az sincs. Svejcban nincs több kóbor madár, nincs több dögmadár. Felkerekedtek és elmentek a harcterekre.
Háború, mindenütt háború! Minden arc, minden szó: a legközelebbről a háború. Talán közelebbről, mint maga a véres háború, a feltört csatatér iszonyú dúlásával, hullákkal, amelyek összegémberedett kezükkel egy pillanatra az élet szörnyűségére reccsentenek. Ez, a háború ez! Internáltak nyomorult csapata: paraszt, kisiparos, öreganyó, gyerek, rongyos, condrás nép, hontalanok falkája, a bánat evangéliumi egyenlőségével. Megáll vonatunk, a szomszéd sínen a túlról jövő vonat, tele internáltakkal, akiket a svejci kormány a betegápoló kötelességérzetével továbbít hazájukba. Honnan jönnek? Franciák, vagy németek? Ki kérdi?! Istenem! emberek. Emberek, megszelídített emberek, kik mehetnének a mennyországba, úgy ahogy vannak, ahogy itt állnak a vonatablak mögött, várva, hogy átszállítsák őket. Öreg pap szótlan szájjal. Öreg emberek és öreg asszonyok mindenféle rongyokban. Abban a nyomorult öltözékben, amelyben meglepte őket a háború s ami hosszú hónapok alatt ruhának, takarónak szolgált, le nem jött a testről, rongy lett belőle és cafat. Leszállanak, át a másik vonatra. Micsoda processzió! Könny, ideges könny szemünkben. Ötven-hatvan kislány, rongyosan, morcosan, eltörődve, elnyomorodva, olyanok, mint azok a vedlett, összevarrott, elpiszkolt bubák, amelyeket munkáslányoknál lát az ember. Egy hétesztendős a karján visz egy háromesztendőst, aki a gondoskodó fejet átöleli és úgy igyekszik fent megtartani magát. Egy ötéves kezénél fogva vezet egy tipegő babát. Hol az apjuk? Anyjuk? Családjuk? Elvitte a háború. Kiáltozunk feléjük. Egy szó, egy hang nincs. Ajándékokat osztunk ki közöttük. Egy szó köszönés nélkül fogadják el, mechanikusan. Csak ránk néznek ezzel a megszelídített, megvert szemmel, nem tudnak örülni, nem tudnak szomorkodni, csak szelídek; olyan ez, mint valami néma temetés.
Kicserélt katonák vonata húz el mellettünk. Egy pillanatnyi megállás! Vive la Suisse! Kezünkkel integetünk: Isten hozott benneteket, emberek! A köszönet, mint a zászló felszalad a szemre, a fény meglebben, megragyog, – óh csakhogy itt vagyunk! – mondják boldogan a hosszú fogság után.
Ez a háború: az emberek, az egyének sorsával, amelyből könnyebben hozzánk fér a tragikum, mint a csatatér szétdúlt romjaiból, amelyet az iszonyatosság dimenziójában még az sem érezhet fel, aki végigcsinálja. Az ember az egyénen keresztül érzi meg a tömeget és az élőn keresztül a holtat. A háború iszonyata ott jelenik meg a szem előtt, ahol egy haldoklónak elborul a szeme s a harcvonal mögött, ahol egy legyalult ház tetején egyedül ül a kuvasz.
És itt távol minden fronttól, a békés országban, a vonaton, egy másodosztályú fülkében, ahol tíz közül öt legalább idegen s öt közül kettő: a háború, egy életben a valóság dermesztő reliefjével. Lengyel nő, maga körött a lengyel urak levegőjével, finoman, büszkén, szomorún. Még a háború előtt jött Svejcba. Egyetlen fia tüdőbeteg volt s mostanáig húzta, Arosában egy szanatóriumban meghalt. Orosz Lengyelországban most a németek vannak, hova menjen. Semmiféle papirosa. A fia holtteste ott vár rá Arosában, mindenáron magával akarja vinni, hogy fog haza jutni? Hová menjen papírért, az oroszokhoz, vagy a németekhez? – Egy belga tiszt, civilben, felkötött karral. Amikor a háború kiütött, a menyasszonya Svejcban volt. A háború hírére az izgalomtól beteg lett, négy hétig feküdnie kellett s mikor felkelhetett Belgium német kézen. A leánynak nem volt nyugta. Hallotta, hogy ő megsebesült és indult haza. Sohasem érkezett meg. Hova lett? Bejárta utána Svejcot, kerestette Belgiumban, Németországban. Franciaországban, sehol semmi nyoma. – Keresik egymást, keringenek egymás körül, mint két üstökös.
Basel. Olyan mint a fizikaterem üvegburája, amelyből kiszivattyúzták a levegőt. A Németország felé vivő nagy pályaudvar lezárva; idegent nem látni.
Amint beljebb megyünk a francia Svejc felé, kezd megszínesedni a kép. Lausanne. Genf. Egy-két kávéházban a franciánál franciábbak, olyan lármát tudnak produkálni, melyre a világsajtó azt írja: a francia Svejc.
Rengeteg idegen! Hontalanok hazája: Svejc most is tízezer számra ad helyet az idegennek. Hány ezren vannak olyanok, akiket foglalkozásuk, vagy családi körülményeik megmelegítettek valamelyik idegen országban, ott nem maradhattak: régi hazájuk nem hazájuk, s most itt ődöngenek.
Tömegfigurák. Belgák. Mint a hosszú gyászfátyol leng az arc körül a hontalanság, ha beszélsz velük, elfeledkeznek magukról s mosolyognak, nevetnek, de ha a tekintet érzékenyebben éri őket, ijedten éreznek föl, mint aki elfeledkezett kötelességéről, megigazítják gyászukat és arcuk szomorú lesz. Kemény arcával, fapipájával, keményre vasalt ruhájával, keményre készített cipőjével itt az angol: a háború semmit se változtatott rajta. Tán boltban vásárolják az angolok a lelket, hogy olyan egyforma. Mintha e kemény egyenruhás felszerelésben benne lenne az angol lélek s mintha nem lehetne másképp élni benne, mint angolosan. – Németek, akik élénken és imponáló pozitívummal beszélnek. – Kereskedelmi utazók, (végtelen tömegben) akik a nagy háború békés csatáit itt víjják meg, itt igyekeznek megszerezni a nagy kereskedelmi országok piacait.
Színes figurák. Nagyrangú személyiségek, minden országból, akikről, emlékiratok nyomán, azt sejti az ember, politikában utaznak. Kémek és álkémek. Békecsinálók, ábrándosok, anarchisták, szabadgondolkodók s aztán félbolondok és egész bolondok, egyenruhás, vállig érő hajviselettel. Újságírók és álújságírók. (Az utóbbiak ötven percentje magyarul beszél; hiába, a könnyű, mondhatnám diplomata foglalkozásokban elsők vagyunk.) Nők, végtelen sok nő, Maupassant pčre lachaise-i fekete ruhás özvegyétől kezdve, aki szerelmét gyászfátyolba öltözteti és úgy árulja, az exotikumig, aki párizsi divat szerint megőszült a háború alatt, minden, typus jelen. – Rengeteg nő, akik mögött sorsot érez az ember és rengeteg kalandornő.
Színek egy újságíró riportjába, képtelen figurák, mintha egy patologikus újságíró-természet hazudta volna őket a világra, aki rágalmazni akart és minden áron érdekeset akart adni.
