III.
III.
Nyilván úgy történt, hogy e mennyei csodában, a kigyulladt egek káprázatában, a tündöklő tüzek patakzásában végleg elhamvadt a Wellensburg csillagzata.
S amikor az ablak mellől visszatántorgva, félig vakultan, remegő kezére nézett, nem tudta, vajon az utak pora borítja-e még vagy hanyatló élete veti már reájok a maga szürke ködfátyolát. Szakálas arcának elevensége újra elborult, mintegy kőrétegek alatt, valami embertúli rejtélyességben s dús orra, mint egy márványdarab, céltalan nyúlt elő a kancsi szemek közé ékelve a terem homályában, ahol a fáklya, egy sarokba csapva, piros füstökben lobogott. S ami zord komorság hős-zsivány alakját még körüllebegte, mikor jött, néhány percekkel ezelőtt, egy vonagló lánytesttel a vállán, most immár széles hullámzásban áradt körülötte, a fáklya maró füstjével. Mind feléje szállott a füst, feléje szállott s golyófejét bekoszorúzta tragikus koronákkal.
Legott az ősi kardot, a legrégibb kardot, a Schurkenbüttelek hóhéri kardját a rothadó rózsákkal, a megfagyott vér rózsáival lekapta a falról.
Hajdani tömör mészárlások, magányos kivégzések, fölnyársalások és zamatos öldöklések dicső pengéjét rettenetesen megforgatta és szörnyen sújtott maga körül homályos sejtelmek ellen, mint aki még él, még öl s még fog ölni vagy mi, ebadta banditája!
És üvöltött a házőrző alabárdos-kutyákért, a baltásokért, az íjasokért, a lángveres gazemberért, a kócos daliákért mind, s a harci kürtöt oly soká fúvatta, hogy a tülkös lelke majd belefúlt s csak nézte gyönyörködve s szakértelemmel a kidagadt nyakát, a kidülledt szemét, a torz arcát egy rikoltó hang mögött s készen arra, hogy rögtön gyomron szúrja, ha abbahagyná, amíg nem int… És a régi zászlók, régi rongyok, rothadt selyemfoszlányok sorra meglebegtek, s köztük fennen lobogott aranynarancs színeiben, gróf Wellensburg hű vazallus, rabot s papot igázó házi lobogója! A fegyverek zúgtak a boltívezet alatt. Zord lépések dobogtak a márványpadozaton. A köves pincék fenekéről, a várodvak mélyéről az egész hadi népség kigurult csörögve, kis lompos lovakon az éjbe, a hegyeken át!
De a Konstancig futó fehér országút veszélyes volt ez éjjelen.
A keletre tartó keresztes áradat, míg a fellegvár csőcseléke vakmerőn belekötött, legott a tó vizének sodorta a gyülevész leventéket, s a zajos, fullánkos tumultusban valami jött-ment burgund buzogány, mint a mennykőcsapás ledörrent a Wellensburg fejére.
S rögtön, a rémüldöző zűrzavarban, valami megfoghatatlan bűvös csendnek pillanatnyi varázsán át, a nagy kopasz fej, kigömbölyödve, kimagasodva, mint vérző nap leáldozott s végiggurult a szemhatáron a tág egek bevérzett függönyén, ahol a hajnal bújtatta elő skarlát máglyái fénysorát.
