Schöpflin Aladár: Rosmersholm a Nemzeti Színházban
Schöpflin Aladár: Rosmersholm a Nemzeti Színházban
Az eljövendő Ibsen-revízió, amelynek szükségét sokan érezzük már ma is, a Rosmersholm-ot aligha fogja meghagyni a költő remekművei között. Kétségtelen nagy lendülete s messze kitáguló perspektívái s néhány jelenetének drámai ereje mellett, ami mind meggyőzőn bizonyítja egy elsőrendű költő jelenlétét, vannak igen súlyos fogyatkozásai: alakjai széthullanak szavakká, gondolatokká és szimbólumokká, nincsenek organikusan összefogva, a motivációk bizonytalanok és sokszor elégtelenek, a perspektívák ingadozók s az egész darabot a legjobb előadás is csak bajjal tudja összetartani.
Ez a legjobb előadás nem a Nemzeti Színház előadása. Ugyanazok a színészek, akik a Vadkacsát egészen kielégítően, sőt részben kitűnően játsszák, a Rosmersholm-ot elejtik. Váltig az az érzésünk van az előadás folyamán, hogy a színház lekicsinyíti a darabot, összeszűkíti perspektíváit, lefojtja lendületét. Többnyire jó figurákat adnak, de nem ibseni alakokat. Somlay például Brendel szerepében kitűnően megjátszik egy elzüllött bohémet, de nem játssza meg azt a megdöbbentő, patologikus alakot, akit Ibsen elképzelt s Márkus Emília Rebekájában nem éreztük azt a démoni erőt és lenyűgözően kisugárzó észt, amely nélkül nem lehet megérteni, mért tud ez a nő olyan szuggeráló hatással lenni az emberekre. Odry – kitűnő színészünk – kitartóan és megadással élesztgette elvontságaiból Rosmert.
