Kosztolányi Dezső: Blümner
Kosztolányi Dezső: Blümner
Dr. Blümner Rudolf, színész és előadóművész, aki a berlini „Sturm”-estéken néhány versemet és elbeszélésemet adta elő, idejövet megkért arra, hogy egy délelőtt hívjam össze a művészet iránt érdeklődőket az „Otthon Kör”-be, szeretné bemutatni nekik az új német expresszionista verseket.
Előző estén beszélgetek vele. Mit akarnak önök expresszionisták? A tiszta művészetet, mely nem másolása a valóságnak, s annyira önmagáért való, mint az anyagtalan zene. Nem gondolja, hogy az impresszionizmus is ugyanezt hirdette, a klasszicizmussal szemben? Hirdette, de nem valósította meg. Mennyiben? Amennyiben ravaszabb - cikornyás és finomkodó - másolja a valóságnak, a benyomásokat magába fogadja kívülről (im-presszionizmus), de nem vetíti ki magából, belülről, parancsolóan (ex-presszionizmus) és egy kis művészi játék örvén - szómuzsika és széles ecsetkezelés - görcsösen ragaszkodik hozzá. Mi tehát önök szerint a művészet tárgya? A költészeté csak a szó és a ritmus, a festészeté csak a szín és a forma. És a célja? A csoda.
Abbahagyom a vitát. Minden elmélet szürke, különösen a művészi elmélet, de semmi okom mosolyogni. Hiszen a célhoz ért és már régóta megkövült irányok még visszatekintve se tudják sokkal világosabban kifejezni programjukat, legfeljebb a nagy költőjük alkotásai által. Remy de Gourmont, ez a nagyon világos francia fő például a szimbolizmusról szóló kétkötetes munkájának előszavában töredelmesen bevallja, hogy akkor, mikor költőik egymásután aratták legnagyobb sikereiket, csak körülírni képes, hogy mi a szimbolizmus, meghatározni nem. Az expresszionizmus pedig ma még gomolyos és magát is kereső művészi forma. Németországban a „Sturm” és az „Aktion” harcol érte és - főképp - egymással.
Másnap délelőtt Blümner verseket szaval. Már az első pillanatban híve vagyok. Magával ragad és vonszol a hajamnál fogva, a művészet delíriumába, egy belülről sugárzó ösztönnel, melynek hinnem kell. Ha ők a költészetet úgy határozzák meg, hogy csak szó és ritmus, akkor az előadásművészete csak hang és ritmus. Csupa tiszta és bátor acélhang és csupa ritmus, mely önmagának vájja meg a medrét. Ide nem kell a pepecselő és ideges színezés. Semmi részletfinomság. Az egész él s valami ismeretlen láz pántozza körül, a művészet láza. A szavak elvesztik gyakorlati jelentésüket és zenei értékekké válnak. Kurt Heynicke egy háborúról szóló versét jajgatja és üvölti, melynek értékét nem tudom ellenőrizni, minthogy nem olvastam s az előadás művészetétől megszerzetten hallom először, de így végzetes élmény. Utána August Stramm egy költeménye „Die Menschheit.” Tört igék, szavak, melyekből az emberiség genezisét érzem ki, a születés minden görcsét és a szenvedés minden fogcsikorgatását. „Tränen, Tränen, Tränen.” Színészi fogás nélkül is mit művel ezzel a három szóval. A szó gyökerét érezzük. Minden betűje - külön-külön - jelent valamit, amint kimondja. Nem tudom, hová jut az expresszionizmus, de annyi szent, hogy Blümner az előadásával sokszor elérte azt a csodát, melyről beszélt, önkívületbe hozott, elfelejtette a valóságot, új művészi utakat mutatott.
Később elém tette a szöveget. A szöveg az ő kiegészítő művészete nélkül olyan, mint a hangjegy. Ő a zongorája, a hegedűje, a trombitája - a zenekara.
