Kortsák Jenő: Az első
Kortsák Jenő: Az első
A házigazda reggel, amikor felébredt, arra gondolt, hogy kimegy a víz mellé és megnézi, hogy a sarjú megérett-e a kaszálásra.
Lassan feltápászkodott a fekhelyéről, a kamrából szalonnát és kenyeret hozott magának, aztán kiment az udvarra, ott leült egy csonka fatuskóra s nyugodtan, lassan falatozni kezdett.
A nap melegen sütött. A tyúkok frissen kotorásztak az eperfa alatt és hívogatták élesen csipogó csirkéiket, a kakasoknak ezer színben tündöklött a tollazatuk, a háztetőre szélesen kiterjesztett szárnnyal megérkezett első reggeli útjáról a gólya, óriási kapálódzó békával a csőrében. A víz mellől visszhangzó kuruttyolás hallatszott, finom szellő fújdogált, az udvar végében álló szalmakazalra rászállott egy varjú s nagy fejét megforgatva, károgni kezdett.
A gazda felütötte a fejét a hangra, a szeme végigfutott a kazalon s elmosolyodott fekete bajusza alatt.
- El ne áruld a puskám! - dörmögte tréfásan.
A puska a kazal tövében volt elrejtve.
A líceum sövény mögött ekkor szuronyok hegye csillant meg a fényes napsütésben, éles idegen hangok hasítottak bele a párás reggeli levegőbe.
Katonák jöttek.
Tegnap érkeztek a faluba. A háborúba készülnek. A háború a vizen túl kezdődött, itt még csend volt eddig. Csak a puskákat kellett beszolgáltatni a községházára.
A gazda nem adta be a puskáját.
Az ajtó kivágódott. Hat katona lépett az udvarba egy tiszt vezetése alatt.
Nyugodtan ült a tuskóján, még egyet sandított a kazal felé, nagyot nyesett bicskájával a szalonnából, kissé remegett a keze, de közömbösen bámult a levegőbe.
A tiszt eléje lépett s ezt kérdezte tőle:
- Hol a puska?! -
A gazda bedugta a szájába a szalonnát, összecsukta a bicskáját, megtörölte a vastag bajuszát s felállott:
- Nincs puskám - felelte. -
A zugsführer előlépett s dühösen rákiáltott.
- Vadászember vagy, hová tetted a puskádat?! -
Vállat vont:
- Eladtam. -
- Majd előkerül - fenyegette a vörös arcú, fiatal zugsführer.
A katonák széjjelszéledtek a házban, s keresni kezdtek. Az asszony is kibújt a szobából a legkisebbik gyerekkel a karján és sírt. A nagyobb gyerekek tágra nyílt szemmel, lógó karocskákkal álltak s bámulták a katonákat.
A gazda a tuskóján ült, a tiszt zsebre dugott kézzel az udvar közepén állott s az égen gyülemlő felhőket kémlelte.
A zugsführer ekkor a kazal felé közeledett.
A gazdának bozontos szemöldöke alatt megvillant a szeme fehérje. Felállott.
A zugsführer néhányszor beledöfött a szuronyával a kazalba, aztán lehajolt s mélyen belenyúlt a szalma közé.
Kivörösödött arccal magasra emelte s meglóbálta a puskát.
- Itt van! -
A katonák a gazda felé közeledtek. A tiszt gúnyosan mosolygott.
A vastagbajuszú ember vérbeborult szemmel felugrott s a zugsführernek rontott. Valaki mellbe vágta. Megtántorodott, s estében kivette a bicskáját a zsebéből. Két katona lefogta, egy harmadik bilincset csappantott a két kezére.
A tiszt megállott előtte s nyugodtan szólt:
- Na! Téged agyonlövünk! Statárium van! -
A gazda káprázó szemmel, kábult aggyal állott a csoport közepén. Gyerekes, síró hangon kérdezte:
- Miért veszitek el a puskám? Száz forintért vettem. Az enyém.
- Statárium van, te barom! - kiáltotta a zugsführer s lódított egyet rajta
- Mért veszitek el, ami az enyém? -
Lesütött fejjel haladt a csapat közepén kifelé a portájáról. Az asszony jajgatva futott mögöttük, a gyerekek szepegve igyekeztek melléje furakodni. A hosszú utcán mind több és több ember csatlakozott hozzájuk, az ablakok kinyíltak, amerre mentek s ijedt asszonyfejek jelentek meg mögöttük.
- Mit követhetett el, - kérdezték.
Izgatottan futkostak, csoportosultak, hadonásztak a kezükkel.
A gyógyszerész zsebre dugott kézzel állott a bolt ajtaja előtt s így szólt egy feketeruhás, írnokféle emberhez:
- A statárium. -
Az írnokféle szótlanul követte a tekintetével a siető menetet s ezt dünnyögte.
- Az első…
*
A bíróság még délelőtt összeült s az elnök így okolta meg az ítéletet:
- A kihirdetett statárium alatt nem szolgáltatta be a puskáját, s fegyverrel támadta meg a kutatásra kirendelt katonai osztagot.
Lőpor és golyó általi halálra ítélték s három órát adtak neki az élettől való búcsúzásra…
Az ember, aki három óra előtt meg akarta nézni, hogy a sarjúja megérett-e a kaszálásra, s akire, most három embertársa kimondta, hogy meg kell halnia, bambán kimeredt szemekkel nézett a bíráira:
- Mért akartok megölni?! -
A bíróság tagjai összenéztek, az elnök, egy aranycvikkeres, világoskék szemű fiatalos arcú ezredes vállat vont:
- Statárium van - mondta biztosan, hidegen, s a bíróság tagjai egyetértő mozdulattal biccentettek a fejükkel.
Az elítéltet kivezették.
Az elnök ezután így szólt:
- Az ítélet végrehajtását publikálni fogjuk. Az elrettentő példa hatni fog. Az áldozatok számát amennyire lehet csökkenteni kell. Csak a félelem az, ami az embereket elrettenti hasonló kihágásoktól. -
Könnyed mozdulattal a csíptetője elé emelte feltűnően fehér kezét, melynek végén, a csuklóján karkötőórája ketyegett:
- Úgy gondolom három órakor - mondotta.
A bíróság tagjai egyetértőleg biccentettek a fejükkel, s az elnök parancsot adott a falu bírájának, hogy hirdettesse ki, hogy kivégzés lesz, s szigorúan meghagyta, hogy ez aktusnál az egész falu okvetlenül jelen legyen.
Mindezek az események gyors egymásutánban peregtek le. Az emberek, akik a dolgokat intézték, gondolkodás nélkül, gyorsan, a minél előbb való elintézés öntudatlanul is lázas kívánásával cselekedtek. Az elintézés egyes mozzanatairól írott parancsok adtak útbaigazítást. E parancsok lilaszínű, sokszorosító tintával voltak írva sárga papírosra s ezek a papírosok ott fészkeltek a katonák, hatósági személyek szíve fölött a zsebben s egyszerű, világos, meg nem cáfolható stílusukkal minden gondolkodást feleslegessé, minden tévedést kizárttá tettek. Minden, ami ezeken a papírosokon írva állott, önmagától értetődő s a nagy cél érdekében elkerülhetetlen s feltétlenül szükséges volt. Az emberek tehát, akik abba a kiváltságos helyzetbe kerültek, hogy a szívük felett ilyen papírost viselhettek, büszkék voltak arra, hogy nekik is részük, fontos, lényeges és elhatározó szerepük van a készülő eseményekben s emelkedett önérzettel, mohó sietséggel pergették le a precíz előírásban megjelölt intézkedéseket.
A kisdobos lihegve rohant rekedt hangú dobjával utcasarokról utcasarokra. Alacsony, tömzsi emberke volt, tokás állú, nehéz lélegzetű s rövid izgatott dobolás után elfulladt, megbicsakló hangon hirdette ki az eléfutó embereknek, asszonyoknak -, akik főzőkanállal a kezükben vagy mosóteknő mellől ugrottak az utcára s lobogó szoknyákkal siettek feléje, futásközben a kezüket törölgetve - a rendeletet.
A kisdobos nagy ugrásokkal rohant tovább, utcasarokról utcasarokra.
Az utcák megteltek emberekkel. Riadt arccal, kiabálva álldogáltak csapatokban a házak előtt.
Néhány anyóka szepegve sírt.
Egy tiszt, aki a falu feletti dombtetőn állott, azt beszélte, hogy a poros utcákból, a nádfedelű viskóik alól, a napsugaras, tiszta levegőn át úgy szállott fel hozzája a falu zsivaja, mintha sok száz ijedt gyerek egyszerre sírt volna.
Az ember, aki mindez események oka volt, a községháza egyik szobájában ült s ezt kérdezte a paptól, akit vigasztalására melléje rendeltek:
- Miért öltök meg engem?!
A pap résztvevő arccal ezt felelte:
- Kedves testvérem, vigasztalódjál, háború van, sokan fognak meghalni. Isten úgy akarja, hogy te is közöttük légy.
Az ember ismét ezt kérdezte:
- De miért öltök meg engem?!
A pap, akinek a szíve felett szintén ott pihent a lila tintával írott papíros, zavartan, alig észrevehetően vállalt vont s a túlvilági boldogságról kezdett beszélni.
Az elítélt meggörnyedten, üveges szemmel, idegen tekintettel hallgatta s a pap rábeszélésére gyónni kezdett.
Meggyónta neki, hogy évek óta nem törődött a vallás szabályaival, hogy néhányszor, bár kisebb dolgokban, megkárosította embertársait, s végül töredelmesen megbánta, hogy ma délelőtt késsel akart a zugsführerre támadni.
Erre a pap feloldozta, mire az elítélt keresztet vetett s aztán a két tenyerébe fektette az arcát s zokogva ordította:
- Miért öltök meg engem?!
A pap elsápadt s valami fájó szorulást érzett a szíve táján. Odanyúlt a kezével s a keze alatt megzördült a lila tintával írott papír.
S ekkor az imént még alázatosan meggörbült teste kiegyenesedett, petyhüdt vonásai megkeményedtek, ólmos, zöldes arcát halvány pír borította el.
- Nyugodj meg a sorsodban, kedves felebarátom - mondta - s a kezét rátette az elítélt vállára -, Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Még egyszer a szíve fölé nyúlt s megnyugodva távozott.
Egy órával később az elítélt elbúcsúzott a családjától.
Az aktus az előírt szabályok szerint folyt le.
A falu egész lakossága megjelent a főtéren, ahova ünnepélyes menetben kivezették az elítéltet. A tömegből sokan felöltötték ez alkalomra az ünneplő ruhájukat, az asszonyok fehér keszkenőt szorongattak a markukban, amelyet folytonosan a szemükhöz emeltek, hogy a könnyeket letöröljék az arcukról.
Az elítélt baloldalán a pappal, aki magasra emelt feszületet tartott a kezében, bizonytalan léptekkel, merőn maga elé nézve, sietve haladt a szuronyos katonák között.
A tisztek és a katonák elszánt arcán ez állott:
- Most valami olyan történik, ami elkerülhetetlen s ami feltétlenül s elmaradhatatlanul szükséges.
Ez az érzés lassanként átragadt a tömegre is. Elfogadták az elkerülhetetlent, a szepegés, a sápadt félelem nemsokára elenyészett az arcokról.
„Ezt ki kell állanunk.”
- Ezt mondta a férfiak maguk elé meredt tekintete s ezt tükrözte vissza az asszonyok sírástól kivörösödött szeme.
Az aktus egyes mozzanatai lekötötték a figyelmüket s kíváncsiság csillámlott fel a szemekben.
- Hányan fognak lőni? - kérdezték egymástól s kérdőleg az öregebbek felé fordultak, akik már hallottak ilyen esetről.
Az elítélt ekkor már a négyszög közepén állott s a hadbíró emelt hangon felolvasta előtte az ítéletet. A pap még egyszer megcsókoltatta vele a feszületet, aztán gyors léptekkel magára hagyta.
Az elítéltet a délelőtt folyamán az egyik ház elé golyófogónak emelt téglafal elé állították.
Négy katona kilépett a sorból.
Az elítélt egyedül állott a vörös téglafal előtt.
A jobb oldalán a fal tövében pihent a koporsója.
A tömeg elakadt lélegzettel várt. Néhányan lábujjhegyre állva figyeltek. Az asszonyok közül sokan befogták a fülüket. A férfiak, mint ahogy a temetéseken tanulták, levették a fövegüket. Csönd volt.
A templom tornyában teljes erővel szólott a lélekharang.
A sötét nyájba szorult tömeg előtt a napsütötte kis téren, a piros téglafal előtt, fekete kendővel befogott s a nap felé fordított, sápadt fejével egyedül, magára hagyatva állott egy reszkető ember, akinek reggel az volt a legfőbb gondja, hogy a sarjúja megérett-e a kaszára…
S most mindenki körülötte megértette s belenyugodott abba, hogy neki elkerülhetetlenül meg kell halnia.
Csak ő nem.
Végre eldördült a négy lövés.
A katonaság a tisztek éles vezényszavára, precíz mozdulatokkal elvonult s a tömeg hangos morajlással széjjel oszlott.
Messziről a vizen túlról, nagy messzeségből távoli ágyúdörgés hallatszott.
Az irtózatos szörny, amely népmilliókat gázolt bele a termésre teremtett barna anyaföldbe - útjának indult.
