XI.
XI.
Gedernyei igazgató egy hivatalnoknőt küldött Bózsához. Egér-arcu lány volt, egér fürgeséggel is, melyen érzik, hogy bújik az aktákba, az ügyekbe, hogyan rágja, fogyasztja el az elvégezni való munkát. Bózsa bevezette a külön szobába.
– Jaj, olyan zavarban vagyok – és csakugyan zavarban volt – nem is tudom, hogyan végezzem el, amit a méltóságos úr rám bízott?
– Legjobb lesz egyszerűen kimondani!
– Gondolja szerkesztő úr?
– Úgyis a magam módján fogom megítélni a dolgot.
– Éppen az a baj.
– Azt hiszem, a baj már megvan.
– Csakugyan, megvan. De a méltóságos úr éppen azt bízta rám, hogy jól magyarázzam meg a dolgot, mert a méltóságos úr nagy súlyt helyez arra, hogy a szerkesztő úr ne gondolja, hogy itt valami igazságtalanság történt.
– Vagyis: a zöld ember feleségével nincs minden rendben.
– Azt a paraszt-asszonyt gondolja szerkesztő úr!
– Igen, azt a parasztasszonyt.
– A báróné kénytelen volt azonnal elbocsátani!
– Melyik báróné?
– Szdelszky báróné, az igazgatónő.
– A maga felelősségére?
– Igen, kérem, ő azonnal eltávolította.
– Kidobta?!
– Szerkesztő úr nagyon erős kifejezést használ. Tessék elképzelni, például bátorságot vett magának arra, hogy délután négy órakor lefekügyék a kanapéra.
– Ja! a felügyelőség! Ezt a báróné bizonyára nem értette meg!
– Megparancsolták neki, hogy minden délután fürdesse a gyerekeket. Kérem ő azt mondja: – Nem vagyok cseléd! – Akkor a báróné személyesen ment le, akkor hozzáfogott a fürdetéshez, de a víz már hideg volt. A báróné azt mondja: – Maga képes lenne ebben a hideg vízben megfüröszteni a gyerekeket! – Erre ő nyelvel – hisz ő tudja, hogy a víz hideg, de ha a báróné parancsolja! – Erre a báróné: – Nem a maga dolga a vizet melegíteni? – Nem, mondja ő, mindig a cselédek melegítik. – Erre a báróné: – Maga mégis csak képes lett volna a hideg vízben füröszteni! – Erre ő nyelvel, hogy a báróné parancsolta! – Kérem, aki így vét a higiénia ellen!… A báróné csak akkor telefonált föl a központba, amikor ezt a parasztasszonyt már elbocsátotta. A méltóságos úr végtelenül sajnálja, neki nagyon kellemetlen, de nem vetheti föl a kabinetkérdést a bárónéra nézve, nagyon magas ajánlásra került a zabárdi árvaház élére… A méltóságos úr a továbbiakban a legnagyobb készséggel áll a szerkesztő úr rendelkezésére.
– Köszönöm szépen.
A hivatalnoknő fölállt:
– A parasztasszony elbocsátása bizonyos fokig szerkesztő úr érdekében is történt. A báróné az írásos jelentésben súlyt helyezett erre.
– Ez nagyon érdekes lehet.
– Ez a paraszt kompromittálta a szerkesztő urat. A báróné ezt nem találta a szerkesztő úr érdekében állónak. Kérem az asszony, az árvaházban a személyzetnek azt beszélte, hogy ő, amikor csak eszébe jutott, telefonált, eldiskurált a szerkesztő úrral.
– Csak igazat mondott!
– De azt mégsem tűrte volna szerkesztő úr sem… Kérem, azt beszélte a személyzetnek, hogy többször ott tetszett lenni a lakásán… Kérem, a bárónő ezekért a pletykákért, éppen az ő intézetében, mélyen sajnálta a szerkesztő urat…
– A bárónő ostoba!
Még átnézte az érkezett táviratokat: Gallieni az ostromlott Verdünbe utazott. A francia fővár két erődje már elesett. Amerika újabb tiltakozást jelentett be Németországnál a kereskedelmi hajók elsüllyesztése ellen. Most már hivatalosan is kiadták a hírt, hogy Montenegróval megkezdődtek a béketárgyalások.
A szerkesztőség postájában volt egy nagyon érdekes berlini levél is: Déri Imre beszélgetése Naumannal, melyben az terjedelmesen nyilatkozik Mitteleurópáról.
Azután a Vígszínházba ment. Szomory Dezső új darabját, a Hermelin-t mutatták be. De Bózsának nagyon zilált és rossz estéje volt. A zöld embert látta felhőből formálva a színpadra szállni, feléje fordította bús arcát és azokat a szavakat mondta, melyekkel Krisztus haldokolt a keresztfán:
– Eli! Eli! Lama sabaktani!…
