Komjáthy Aladár: A mái napokra
Komjáthy Aladár: A mái napokra
Ó! elsüllyedt minden és vérbe borult
a világ egykori derűs képe.
Ki törődik most őszi alkonyatokkal
szabad tengerek rettentő mormogásával
a távoli, mesés, India hév képeivel
csillagok lángos, örök útjával bús tereken át.
Minket átok gyötör az örökkévalóság malmában
zokogások kísértenek fénytelen éjszakákon
halott testvérek pestises bosszúra szállnak ellenünk
s mi elborult szívvel nézzük a hajdani derűs mezőket
volt, elragadó arató-ünnepekre emlékezvén
mikor a falu tüzes ifjúsága komoly aratókkal
ünneplő tarka s fényes fekete ruhákban
áldozott öntudatlan, örök s ledönthetetlen Pán előtt.
Ősszel a hegyoldal szürettől volt hangos
sajtolván naptól-telt fürtökből édes bort
s a száguldó idő tüzes paripáinak fülébe rikoltván
egyszer-élő emberek hangos és gondtalan derűjét
mert bár a temető keresztfái ideinganak a hold fényén
pogány életünk ritmusa elűzi a halál rémét
s elfeledkezünk a fenyegető álom ólmos részegségéről.
Most itt lobog fejünk felett a sápadt láng
s örvénylő gondok réveteg berkeiből bámulunk ki
halkan sóhajtozván a megmocskolt évszakok levegőjének
"Mikor lesz már vége? mikor zendülnek fel a megnyugvás harsonái?
vagy elszállt volna örökre a békesség angyala e kis világról?
Mi csak emberek vagyunk s bizony keserves végső úrnak lenni
mert nincs, kinek panaszkodhatnánk, megtért gyermeki szívvel.
A természet csodái kínos, komor közönnyel néznek
fut minden a maga útján s az ember enyészik e fellegek alatt."
Vagy tán reméljük, hogy e roppant, bódult alkonyatból
kilobban az örök élet ifjú és tüzespiros lángja
s eljön egy hirdető, ünnepre híván a megmaradtakat
s felujong a perzselt országokon az öröm kiáltása
mely elporladt drága testvér-életeken
asztalt terit a jövendő tomboló terveinek, mondván:
"Ünnepeljetek! Vérből fakad a béke!
A világ rendje keveri a jó és rossz borát.
A mulandóság partjain nem szabad örökké keseregni,
Álomlovagok! dolgozzatok, mert esteledik."
a világ egykori derűs képe.
Ki törődik most őszi alkonyatokkal
szabad tengerek rettentő mormogásával
a távoli, mesés, India hév képeivel
csillagok lángos, örök útjával bús tereken át.
Minket átok gyötör az örökkévalóság malmában
zokogások kísértenek fénytelen éjszakákon
halott testvérek pestises bosszúra szállnak ellenünk
s mi elborult szívvel nézzük a hajdani derűs mezőket
volt, elragadó arató-ünnepekre emlékezvén
mikor a falu tüzes ifjúsága komoly aratókkal
ünneplő tarka s fényes fekete ruhákban
áldozott öntudatlan, örök s ledönthetetlen Pán előtt.
Ősszel a hegyoldal szürettől volt hangos
sajtolván naptól-telt fürtökből édes bort
s a száguldó idő tüzes paripáinak fülébe rikoltván
egyszer-élő emberek hangos és gondtalan derűjét
mert bár a temető keresztfái ideinganak a hold fényén
pogány életünk ritmusa elűzi a halál rémét
s elfeledkezünk a fenyegető álom ólmos részegségéről.
Most itt lobog fejünk felett a sápadt láng
s örvénylő gondok réveteg berkeiből bámulunk ki
halkan sóhajtozván a megmocskolt évszakok levegőjének
"Mikor lesz már vége? mikor zendülnek fel a megnyugvás harsonái?
vagy elszállt volna örökre a békesség angyala e kis világról?
Mi csak emberek vagyunk s bizony keserves végső úrnak lenni
mert nincs, kinek panaszkodhatnánk, megtért gyermeki szívvel.
A természet csodái kínos, komor közönnyel néznek
fut minden a maga útján s az ember enyészik e fellegek alatt."
Vagy tán reméljük, hogy e roppant, bódult alkonyatból
kilobban az örök élet ifjú és tüzespiros lángja
s eljön egy hirdető, ünnepre híván a megmaradtakat
s felujong a perzselt országokon az öröm kiáltása
mely elporladt drága testvér-életeken
asztalt terit a jövendő tomboló terveinek, mondván:
"Ünnepeljetek! Vérből fakad a béke!
A világ rendje keveri a jó és rossz borát.
A mulandóság partjain nem szabad örökké keseregni,
Álomlovagok! dolgozzatok, mert esteledik."
1918. november
