VII.
VII.
A temetői úton haladt egy másik átokvert ember is. Nem közel öreg Andrishoz, se nem túl messze. Olyanforma távolságban, mint öreg Andris lehetett Szép Ilonkához. A temetői úton nem is igen járt más, ha járt volna, sem lehetett volna észrevenni, a sűrű egyenletes sötétségben ők maguk sem látták egymást s magukat sem igen látták. Elöl Szép Ilonka, középütt öreg Andris, hátul meg a másik átokvert ember: Todorevszky gróf. Szép Ilonka, már nem messze volt a temetőhöz, öreg Andris még a falu végén szelte a világ végét, Todorevszky gróf meg alighogy a temetői utat, a falu első házát elérte. Egyforma teherrel mentek s mindegyik úgy érezte, hogy csak neki van a világon terhe. Szép Ilonka a legjobban roskadozott alatta, öreg Andris még cipelte valahogy, a legjobban Todorevszky gróf bírta volna, csakhogy neki a lábai nem engedelmeskedtek. Hol az út közepére vitték a lábai, hol hátra, hol megint vissza a házak alá. S mikor egyszer olyan közel vitték valamihez, mintha valami keményet vágtak volna a homlokához: a helyzetet mérlegelni kezdte.
– Rendben van – mondta. Leülök akkor.
Nem válogatott a helyben: ott ült le, ahol a határozatot meghozta. Rendben volt.
Az utolsó félliter pálinkát, félórával azelőtt tüntette el s mire a temető-útra ért, éppen eléggé rendben volt.
Körültapogatott egy kicsit körül mindenütt puha volt.
– Hm, – mormogta, – mi van itt tulajdonképp?
Nem olyan nagy valami volt, csak ami más temetői út mellett, más rendes falucskában is szokott lenni: kellemes tapintatú, nem túl híg pocsolyácska. Abban ült.
Tulajdonképp, már elbukni is abban bukott el, tulajdonképp a pocsolyácska széle volt az a kemény amit a homlokához vágtak s tulajdonképp már feküdt, mikor a leülést elhatározta, s mikor azt mondta, hogy rendben van, leül akkor: akkor csak felült tulajdonképp.
Nem is ez a fontos, hanem hogy ült végre. Mikor nem bírják az embert a lábai: az a legfontosabb, hogy ülve legyen.
Hogy felült-e mikor leült, vagy leült-e: az a fontos, hogy ülve legyen az ember. Az sem fontos, hogy keményen ül-e vagy puhán ül. Nem is azért tapogatott. Csak ahogy a homlokát tapogatta, mintha ragacsosat fedezett volna fel a kezén.
– Mi van itt tulajdonképp?
Arrébb is csúszott egy kicsit, errébb is. Arrébb is puha volt, errébb is.
– Sár, – mondta, mikor meggyőződött róla s aztán már nem tapogatott tovább.
A térdeit átkarolta és sírni kezdett. Ült és sírt.
A távolból ágyúdörgés hallatszott, ő nem hallotta. Az álom egyre lejjebb húzta a fejét, nem birkózott vele, hanem nyugovóra tért. Elnyújtózkodott, mintha grófi ágyon nyújtózkodott volna el. Az ágyúdörgést, most már akkor sem hallotta volna talán, ha a füle mellett dörgött volna. A puha pehely is bedugta a fülét, meg a jóízű álom is…
Az ezred éjjeli ütközetre fejlődött, az ágyúk egyre közelebb dörögtek. Tegnap is dörögtek. Akkor még Todorevszky gróf is hallotta. Futni kezdett előttük, nehogy később érkezzen mint a gazdája. Ha vonaton jött volna, egész másképp lett volna. Ha az indulási úton: a sínpáron jött volna, akkor is másképp lett volna.
Akkor úgy lett volna másképp, hogy Csizik főhadnagynál is később érkezett volna. Egy vasúti bakter oktatta ki, azért nem jött a sínpáron. Országúton sokkal közelebb s falu is több akad a sorsüldözött ember útjába. A húsz koronából azért maradt még egy kevés, hogy útközben, könyöradományokat is gyűjtött. A nagy üveget, tele-tele könyöradományozta s mikor nem bírták a lábai, leült és sírni kezdett. Ült, sírt, aztán elaludt. Az ezred hol közelebb, hol messzebb volt hozzá. Mikor bírták a lábai, jól meghajtotta őket. Mikor délután, a falu tornyát meglátta, még jól bírták a lábai, meghajtotta őket s az első kocsmában örömünnepet ült. S mikorra a pocsolyához ért, a balsors megint ütlegelni kezdte. Elég ideje volt, kisírhatta magát: az ezred nagyon lassan haladt…
Mióta ezredek vannak a világon, soha, még egy sem haladt ilyen lassan. Olyan lassan haladt, mintha hátrafelé haladt volna. S ahogy az idő múlott, egyre lassabban haladt.
Jóska szívesen a hátára vette volna az ezredet, csak a hátára vehette volna. Jó nagy pakk volt a hátán, Csizik főhadnagy egy szamárra valót pakolt rá, azért, ha ráfért volna az ezred, szívesen a hátára vette volna. Elöljáróban, még csak ment valahogy. Jól haladt az ezred. Két napra azután, lassúdni kezdett. Egy országút kereszteződésénél kezdett lassúdni, mikor arra az ágára tért az útnak, amelyik a mennyország kis kapuján is keresztül vezet. Jóska megszédült akkor egy kicsit, mintha a batyu szédítette volna meg.
– Jaj, talán csak nem erre megyünk.
Arra mentek. Arra, amerre semmi más nem terem a földeken, csak sokszínű, elkábító, átüdvözítő virág. Arra mentek. Istenem, igazán arra mentek. Jaj nekem, szent, jóságos, égi Istenkém: arra mentek. Arra, arra irányosan, pontosan egyenességben, szép pontossággal.
A szamárbatyu megkönnyült a hátán, a szeme szikrája kicsillámlott a szeméből, a szive akkorát ütött a mellére, mintha nagydobütő lett volna. Az ezred itt kezdett lassúdni, s mikor nagy kínosan valahogy mégis előre cammogott, úgy meglassúdott mintha hátrafelé ment volna.
Jóskának az ezreddel kellett mennie, csak a gondolatait küldte előre. Azok aztán, hamar hazanyargaltak, a kis szobába mentek s tudja az Isten mit csináltak ott? Szép Ilonka már várta őket, a szép szemeivel rájuk nevetett, a szép karjaival a nyakukba kapaszkodott s a szép kis szájával a szájukat simogatta.
Csak az ezred ment volna gyorsabban.
Nem ment nagyon lassan, azért csakugyan mehetett volna, gyorsabban is egy kicsit. Mikor a kis szobában jár az ember esze s mikor pedig olyan üres a kis szoba, mintha sose laktak volna benne: haladhatna egy ezred gyorsabban is. Mikor azt hiszi az ember, hogy érte imádkoznak a kis szobában, és nem érte imádkoznak s nem a kis szobában imádkoznak, hanem a szép Tivadar sírja felett: haladhatna egy ezred gyorsabban is.
Hiszen nagyon könnyen elkéshet. Csak öreg Andris ne szedegesse gyorsabban a vén lábait: az ezred nagyon könnyen elkéshet.
Ha Jóska tudta volna, biztosan otthagyta volna az ezredet: s ha öreg Andris tudta volna, hogy jön az ezred: biztosan görcs fogta volna meg a lábát, ha meg Szép Ilonka tudta volna: biztosan nem gondolt volna a csúnya halálkézre, hanem biztosan az ezred elébe szaladt volna…
