191". július 11.
191". július 11.
Kedves Öregem!
Ne ijedj meg ezektől a kusza soroktól, ezektől a kusza gondolatoktól, nem rosszabbodott az állapotom, csak nem tudok uralkodni magamon az elragadtatás miatt. Aztán nem asztal mellett, hanem a füvön ülök s a tollszárhoz görbített hüvelyk és mutató ujjam árnyéka lüktetve vonul végig a papíron. Igen, írok, bár megfogadtam, hogy teljesen kiszakítom magam a szfinx öleléséből, könyvet nem is hoztam magammal, nem olvashatok, de egy töltőtoll s egy itt vásárolt füzet elég volt ahhoz, hogy emberből ismét íróvá alacsonyodjam. Ahogy azonban egy-két lap tele lesz, kiszakítom, borítékba teszem és elküldöm neked, nehogy még novella vagy regény kerekedjék belőle.
Elutazásom napján oly rettenetes félelem fészkelt a gyomromban, hogy apró pálinka-kortyok közt fekve vártam a kocsi érkezését. Gyors és időelőtti vacsorám alig csúszott le torkomon, cigarettára gyújtottam, de eldobtam, mert rémülve éreztem a hányás fojtogató ingerét torkomon fölkúszni, mint a kígyó. Minden testi és lelki nyomorúságom bilincsében vergődve értem a vasúthoz és vártam az indulást. A váróterem, mintha mindenki menekülne, a födött csarnok földje színes gomolyagtenger: a fele batyu, a másik fele parasztasszony és katona. Ki az ura elé megy, ki tőle jön, ki rövid szabadsága fáradalmai vagy dorbézolásai elé alszik egyet, batyujára támasztva szomorú, ványadt fejét. A bánat, az aggodalom, a szeretet vihara sodorja a batyut, asszonyt, katonát végig az országon s egy-egy szélcsendje halomra hajtja őket a pályaudvarok szennyes zugaiba. Aztán beszálltam az ijedt rohamban tolongó utasok közt tán legutolsónak. A hosszú Pullman-kocsi egy sarkába leállítottam a bőröndömet s ott ültem rajta az egész zakatoló, csörgő, rángatózó kínos éjszakán át. A félelem, a félelem, amelyet talán még édes anyám testének homályából hoztam magammal életem átka gyanánt, újra szívemre ugrott s két marokkal szorított rettegést vonagló gyomromon. Mily ostobán hangzik, amit írtam, pedig, hidd el, nincs rettenetesebb félelem, mint amelyik az idegben, a velőben reszket. Folyton attól tartottam, nem az eszemmel, az öntudatommal, de a félelemtől összeszoruló belsőmben, izmaimban, hogy egy óriási csattanás, rándulás után darabokra szaggat valami szembe rohanó gyorsvonat. Elővettem kis olvasómat s apró piros gyöngyeit sorba szorongatva imádkoztam hittel és megsemmisülőn. Megnyugodtam. Csakhamar pitymallott, a sík szegényen és tarkán suhant a hajnali ködök alatt. Areggel ólmos derengése rózsaszínnel szűrődött keresztül aztán s fölfakadt az égen az élet rózsája, a nap. Már hegyek közt jártunk. A kis állomásra mintha lesüllyedtünk volna, úgy megbújt két göndör-zöld hegy között.
De hisz nem ezt akartam elmondani, hanem azt a szent, Istennel tölt nyugalmat, amely azóta lelkembe szivárgott s most szelíden csörgedezik benne, mint a hodrusi völgy mélyén a lomb alatt bujkáló ér.
Itt, a dombhajlat alján egy vén fenyő csúcsán himbáló vércse sikít s túl, a lejtőn sötéten rohan a felhők árnya.
