Augusztus 11.
Augusztus 11.
Hanyatt fekszem ágyamon. Világos éjszaka. A Tanád szendergő, bús fejét magasra tartja a tejszínű kékségben. Az erdő fekete csipkéjén áttetszik az ég. Marisáék háza fehéren nevet ki a homályból. A kálvária három keresztje mintha látszanék amott a dombon. Cirpelő csönd fekszi be a völgyet, hegyet.
Nagy messze énekhang csendül. Közönséges Edison-szerszám onthatja a nótát bádogtölcséren keresztül az éjszakába, de recsegését, mire ideér, a csönd, az éj, a csillagremegés, a távol ábrándozóvá fogja. Nem. Leányok énekelnek. Közvetlen, szende, fájó asszonyi bánat ez, amely úgy úszik igénytelenül, makacsul, mint az ökörnyál őszi napsütésben. Nem csak leányok. Egy-egy hang, amint siránkozón magasra csap és nyúlik, már asszonyé, szerelmet, gyereket ismerőé, akinek ura tán Galícia sarában nyugszik vagy Szibériában bús barakk-lakó.
A szava tót lehet, szláv a melódiája, templomos, szerelmes és lemondóan szomorú.
Már rég az ablakomnál állok.
Mind női hang. Talán öten, talán húszan is énekelnek, de egy csengésű, egy színű, egy magasságú valamennyi.
Ülnek talán egy ház előtt padon, fogják egymás kezét, a csillagos égre néznek s úgy énekelnek szépen, nem sietve, nem lassítva, fel nem csapó, meg nem ereszkedő érzéssel, egy húron. Magasan zengő húr azonban, a hangja fáj és gyógyít.
A réten fekszenek talán elnyúlva lustán, alázatosan szerelemre várva, könyökük a földön, fejük tenyerükben, úgy támaszkodnak egymásnak s a csillagos eget nézik. Énekelnek. Lassan csobog, mint csónak orra alatt a tó vize, halkan pereg, mint a gyöngyszemek, erősebben búg, mint a kövekkel perlő patak, egy hangja fölsír, mint a vércsefiók s csónak orra alatt csobogó víz csevegésévé csitul aztán.
Számtalan a verse, egy a melódiája. Verse változatos, mozgalmas, sokrétű, akár az élet, de egy a melódiája, mint messze szerelmes, kinek alakja folyton fejed fölött kísért.
Szél sincs, de halkul, mintha el-elkapná s újra tömöttebben hozná fülembe vissza.
Mennek bizonyosan. Éjjeli, ki tudja, mért fogadott processzió. Lengő nagy négyszögletes, két csúcsban lecsüngő templomi zászlók nyomán búg az ének, lassú, vezeklő, ájtatos lépések mérik ütemét. Egy forduló most meggyöngíti percre, vagy a kálvária kapaszkodója… Fölzeng erősen… Hahó!… Most kiérnek a dombra, a hármas kereszt alá…
Nem… A három kereszt magánosan áll a kopasz domb tetején. Az ének legyengül.
Új erőre kap…
Rettentő!
Elárvult tót tetkák szívéből kell a bánat e zengő ezüst folyama, vagy az enyémből?
Holnap elutazik!
