Augusztus 2.
Augusztus 2.
Szeretem?
Most már magam se tudom.
Itt állok a Tanád nap és szél verte kopasz tetején. Mögöttem a hodrusi katlan zöldje hullámzik le egy csúcsba feketén, alján egy tört tükör darab a tó. Egy bodros kúp tetejéről világos sárga rét nevet incselkedve. Lent egy, az erdőszélre előreszaladt ház áll ijedten. Túl a zólyomi hegyek szalagja kéklik. Előttem a völgy, hegy, falu, város a mélyben. A Tanád innenső oldala kis tölcsérekkel, beszakadt tárnákkal telitüzdelve s az egész összehajló félkatlant számtalan gyalogösvény drótozza körül. Alatta egy dombon egyszerű tót kálváriás kereszt, mögötte balra lefelé csap a mi erdőnk, amelynek jobb legfelső sarkából vörösen kandikál ki a szálló teteje. Aztán a Szitnya felé nyíló óriási teknő húzódik hosszan, benne itt jobb szélről Windschacht nyomorúságos falva, amelyet a XVII. századi Brown utazó virágzó városnak említ, előbbre a halott Stefultó: félig lerombolt épületek, hajdani zúzók, körülöttük régi félelmetesen zúgó óriás gépek szétrongyolt gigászi töredékei, amott a csendes Illés nyúl fel félkarral a hideg Szitnyára. Középen egy tréfás kis kúp mellett a kohó kéménye füstöl árva alamuszisággal. Túl rajta a Koháry-kastély fehér homloka bukkan ki a lombok közül, amelyek haragos sűrűen futnak fel aztán háta mögött a hegyre. A nagy Kálvária két fehér tornya csodálkozva, sértett megdöbbenéssel ágaskodik nőies hajlású dombja tetején. Messze balról Bélabánya fölemelt fehér mutatóujja int vigyázatra. A városka vörös vigyorgással kandikál ki két hegy-összehajlás közül. S a táj fölött fejcsóválva nevetgél hangtalanul magában a nap.
Szeretem?
Mért hát oly könnyen? Azt se kérdezte, ki vagyok! Elég neki, hogy nyomdafestékkel mocskolják nevem? Művész-szerelem kellett?
Nem szeretem?
Mért gondolok hát folyton a tegnapi estre? Honnan tölti el szívem a büszke, megelégedett öröm? Mért mosolygok, ha neve ajkamon megbotolva csengő visszhangot ad?
A tájék hangtalan, mozdulatlan int és vigyorog, a szél röhögve legyint nyakon.
Mi ez?
