Július 28.
Július 28.
Itt alig sétál valaki. Én folyton, Alice többnyire. A kis kálvária hársai alatt akadtunk össze s együtt mentünk föl a Paradicsom-hegyre. A lejtős oldalon követ gurítottunk a mélybe, a varjak távoli fekete kvartettjeit, zöld lepkét, kövi rózsát, hatalmas fenyő-tönkbe költözött hangyavárost, a szentantali lomberdő sötétjét, a Szitnya dallamosan lejtő körvonalait sokáig elnéztük, a kölyök-fenyőket megsimogattuk, az öregek törzsét megkopogtattuk, eperért, málnáért lehajolni sohase voltunk restek. A hegytetőn, a kereszt alatt leültünk s elnéztük a fehérrel pettyezett zöld tölcsérbe forduló várost, a tölcsér alján egypár épület, mint papírzacskó fenekén a bonbonok, tarkállott rendetlenül. Hátul a roszgrundi tó sötét négyszögletű tükre zölden, körül s mögötte, amíg a szem elé nagy hegyek nem ágaskodnak, szinte fekete erdők természetfeletti hullámokban tornyosulva egymás hegyén-hátán. Jobbra a változatos hajlásúvá gyúrt vidék erdőkerítette zegzugos sárgája-zöldje itt táblákban, ott egyenetlenül.
Egy kis szürke madárfiók csipogott-tipegett elő lábainknál a köveken. Kalapomat ráborítottam s Alice a tenyerébe fogta. Ott aztán leült megbújt a kis nyomorult, sárga zabolás csőrét, alulról csukódó parányi szemét ki-kinyitotta, be-becsukta. A meleg kis tenyérben, mint valami fészekben, összegubbaszkodott és csöndesen elszenderedett. Alice a madárkán nyugtatta meleg, anyás tekintetét, én Alicet néztem halk, szenvedő örömmel. A szél ugatva vágtatott át a tetőn és egyikünk se mozdult.
