I.
I.
Tíz évvel ezelőtt, 1909. június 1-én jelent meg a Nyugat Ady-száma, a művészet legmeredekebb ormaira vágtató költőnek ez a harsonahangú heroldja. Ebben az irodalom-történeti jelentőségű számban olvastam Bíró Lajosnak megkapó cikkét a nagy költő útrakeléséről. (“A termékeny gőg”) Bíró cikkéből tudtam meg hízelgő meglepetéssel, hogy a huszonegy esztendős Ady Endre akkortájt “magyar poéták közül Csokonait és Szilágyi Gézát emlegette leggyakrabban”. Mi tagadás, büszke voltam már tíz évvel ezelőtt is, ma pedig – mikor Ady a diadal szédítő pompájával vonult be az örökkévalóságba – még sokkal büszkébb vagyok arra, hogy Bíró Lajos tanúsága szerint, én is egyik alkotórésze voltam annak a szellemi légkörnek, amelyben az ifjú Ady Endre megkezdte hatalmas lélegzését.
