Fóthy János: Rapszódia
Fóthy János: Rapszódia
Mély és Magas közt únott áramlásokon
tengődve lengő lelkem, – lendülj messze föl,
vagy mulj magadtól sülyedőn a szín alá, –
de rebbenj végre Lélek!
Mélységtelen a Fenn, magastalan a Lenn,
hol eddig forduló szelek szeszélye vont
és víg hullámok játékos taréja vitt
előre, hátra ringatón, – ballónt a víz.
Aléltan hulltál önmagadba, szárnyaid
szóltak: zuhantál, – ám nem is repülve még.
Forogtál önmagad körül nem fáradón,
Világ vagy, hitted, s tengelyed sem volt soha.
Figyelted döngő mélyed elcsodálkozón
s nem tudtad: távol horizont dörgése volt
és messze szók, lépések halk visszhangja csak.
Lobogtál – nyári égalj, – szemközti vihar
villó tükrén, s úgy vélted, vad vihart viselsz.
Nem láttál. Ájulásrazárt tekinteted
ha felmerült belőled látni áhítón,
látósugára hosszán túl nem szállhatott
se fel, se le, – előtted árnyad végeig.
Egyforma lég színezte s egyformájuvá
öntötte nézett szobraid: minden Valót.
De volt-e vágyad szállni fel, elcsendesült
átlátszó régiókba? Szél, delej, vihar
ostromlott párapartján túl szálltál-e már?
Voltál e Fenn és láttad-e az árnyakat
terpedve lengni egy helyen s a fényeket
vetülten tündökölni?
És láttad-e, hogy szín és színtelen miként
verődik össze s hull ezer darabra szét?
Voltál-e fenn, ahol lehull a körvonal
határos rajza s táborokká teljesül
a más más Egy-ért árván küzdő Százezer,
voltál-e Fenn és láttad e köztük Magad?
Egycélú tábor mélyén vérvörös, fehér,
gyászos, vagy víg, szennyes vagy makulátlan új
zászló alatt rohanni, sebeződni és
sebezni, esni, gázoltatni gázolón,
milljó magaddal és nem tudva másokat
– láttad Magad?
Láttad Magad és fájt-e még a bánatod,
karmolt e bévül még magadbasirt, bolond,
sós könnyed és elhitted-e, hogy csak te vagy
magadnak zárt világa kinjaiddal?
– – – Nem láttad és nem láttál. Torlaszolva állt
és nőtt körülted és fejed fölött buján
az Erdő, ágbogas törzs, indaszövevény,
más lombok résén hullt reád a fény, ha hullt,
te fája voltál s élted dermedt életed.
Nem volt-e vágyad szállni fel s a csúcsokon
megállva nézni, mint hajbókol, imbolyog
egy szőnyeggé szövődve a lombrengeteg,
és egyik lomb a másik mása.
Multál-e mélyre, Lélek, feneketlenül
és volt-e ón, mely vont e fordított Magas
örvényein, igaz, tömör, – avagy halász
dobott dugója voltál fodrozó színen?
Ó rebbenj végre Lélek, – lendülj messze föl,
vagy mulj magadtól sülyedőn a szín alá,
eszmélő éneked im így dalolván:
tengődve lengő lelkem, – lendülj messze föl,
vagy mulj magadtól sülyedőn a szín alá, –
de rebbenj végre Lélek!
Mélységtelen a Fenn, magastalan a Lenn,
hol eddig forduló szelek szeszélye vont
és víg hullámok játékos taréja vitt
előre, hátra ringatón, – ballónt a víz.
Aléltan hulltál önmagadba, szárnyaid
szóltak: zuhantál, – ám nem is repülve még.
Forogtál önmagad körül nem fáradón,
Világ vagy, hitted, s tengelyed sem volt soha.
Figyelted döngő mélyed elcsodálkozón
s nem tudtad: távol horizont dörgése volt
és messze szók, lépések halk visszhangja csak.
Lobogtál – nyári égalj, – szemközti vihar
villó tükrén, s úgy vélted, vad vihart viselsz.
Nem láttál. Ájulásrazárt tekinteted
ha felmerült belőled látni áhítón,
látósugára hosszán túl nem szállhatott
se fel, se le, – előtted árnyad végeig.
Egyforma lég színezte s egyformájuvá
öntötte nézett szobraid: minden Valót.
De volt-e vágyad szállni fel, elcsendesült
átlátszó régiókba? Szél, delej, vihar
ostromlott párapartján túl szálltál-e már?
Voltál e Fenn és láttad-e az árnyakat
terpedve lengni egy helyen s a fényeket
vetülten tündökölni?
És láttad-e, hogy szín és színtelen miként
verődik össze s hull ezer darabra szét?
Voltál-e fenn, ahol lehull a körvonal
határos rajza s táborokká teljesül
a más más Egy-ért árván küzdő Százezer,
voltál-e Fenn és láttad e köztük Magad?
Egycélú tábor mélyén vérvörös, fehér,
gyászos, vagy víg, szennyes vagy makulátlan új
zászló alatt rohanni, sebeződni és
sebezni, esni, gázoltatni gázolón,
milljó magaddal és nem tudva másokat
– láttad Magad?
Láttad Magad és fájt-e még a bánatod,
karmolt e bévül még magadbasirt, bolond,
sós könnyed és elhitted-e, hogy csak te vagy
magadnak zárt világa kinjaiddal?
– – – Nem láttad és nem láttál. Torlaszolva állt
és nőtt körülted és fejed fölött buján
az Erdő, ágbogas törzs, indaszövevény,
más lombok résén hullt reád a fény, ha hullt,
te fája voltál s élted dermedt életed.
Nem volt-e vágyad szállni fel s a csúcsokon
megállva nézni, mint hajbókol, imbolyog
egy szőnyeggé szövődve a lombrengeteg,
és egyik lomb a másik mása.
Multál-e mélyre, Lélek, feneketlenül
és volt-e ón, mely vont e fordított Magas
örvényein, igaz, tömör, – avagy halász
dobott dugója voltál fodrozó színen?
Ó rebbenj végre Lélek, – lendülj messze föl,
vagy mulj magadtól sülyedőn a szín alá,
eszmélő éneked im így dalolván:
Életem, – ájult, egysikú élet,
törd el a tükröd ezer szilánkra,
kibe nem néztél, csak magad arcát
figyelve folyton, – törd el a tükröd!
Ezer szilánkja törjön ezer fényt,
verjen ezer fényt, s szemeim boltján
kúpbaverődve, írja a képed:
száz-síku élet.
törd el a tükröd ezer szilánkra,
kibe nem néztél, csak magad arcát
figyelve folyton, – törd el a tükröd!
Ezer szilánkja törjön ezer fényt,
verjen ezer fényt, s szemeim boltján
kúpbaverődve, írja a képed:
száz-síku élet.
Énekem, – Bánat büvölő sípja,
tanultzenéjű, faragott ivor,
némuljon hangod, s idegen dalra
fojtva figyelmezz! Halljad a távolt,
külső zenéknek ritmusa zengjen
vissza belőled s rezdítse öblöd
messze kiáltás! – hagyd a sikoltást
nádi sipoknak.
tanultzenéjű, faragott ivor,
némuljon hangod, s idegen dalra
fojtva figyelmezz! Halljad a távolt,
külső zenéknek ritmusa zengjen
vissza belőled s rezdítse öblöd
messze kiáltás! – hagyd a sikoltást
nádi sipoknak.
Szerelmem, – szőllők szedetlen fürtje,
kelletlen kelyhe csordult szívemnek,
ne várj továbbat vidám szüretre,
mámorrahivott szüretelőkre,
kik sose jöttek. Ne türj tovább is
hűtlen szedőket, hítlan ivókat,
– bibor borodra régóta várnak
szomjazó szájak.
kelletlen kelyhe csordult szívemnek,
ne várj továbbat vidám szüretre,
mámorrahivott szüretelőkre,
kik sose jöttek. Ne türj tovább is
hűtlen szedőket, hítlan ivókat,
– bibor borodra régóta várnak
szomjazó szájak.
S te ifjuságom borongó kertje,
kertészi kéztől kényesen ápolt,
nyesett, vigyázott, kútvízzel éldelt,
rázd meg borulva lankadó lombod!
Feszülj a szélnek, víjj a viharral,
zápor ziláljon, villám vakítson,
– hogy éledetten tárulj bomolva
az örök Napnak!
kertészi kéztől kényesen ápolt,
nyesett, vigyázott, kútvízzel éldelt,
rázd meg borulva lankadó lombod!
Feszülj a szélnek, víjj a viharral,
zápor ziláljon, villám vakítson,
– hogy éledetten tárulj bomolva
az örök Napnak!
Eszmélő éneked ím így dalolván,
ó rebbenj végre lelkem s lendülj messze föl!
Hagyd el magadnak súlyos hüvelyét
s az ingatag trapézról vesd magad
magasra!
Szállj!
Szállj részegen, mint ujjongó kiáltás,
nyilazva fúrj a sóhajfellegekbe,
száll, mint a léggömb,
ki únva terhét
és földrerázva
kosarat, embert,
hálóját tépi,
kötelét bontja
s nekifeszülten
repül magától,
repül magának,
szélcsöndes éter
himbáló habján,
Lélek repülj!
Kiterült szárnyad
ne vessen árnyat,
úgy lásd a mélyben
a Földlepelt,
mint árnybamultan,
fénybevakultan,
felhőben, fényben,
távoli szem.
Könnyed, – mint eső
felhőt kereső
gazdáknak, – áldott
s termő legyen,
mosolyod ontva,
szirmokat bontva,
kalászt alázva,
a Nap legyen.
Szerelmed hulljon,
áldva boruljon,
legyen az égbolt:
Istentenyér,
vérednek cseppje,
szived száz sebje,
legyen szent Étek:
bor és kenyér.
Önző malasztját,
vonzó ballasztját
dalnak, sirásnak,
kínnak és kéjnek
hagyd idelenn,
– és Lélek, Ember,
légy égi Tenger,
tükre a Másnak,
tükre a Mélynek,
lég Végtelen.
ó rebbenj végre lelkem s lendülj messze föl!
Hagyd el magadnak súlyos hüvelyét
s az ingatag trapézról vesd magad
magasra!
Szállj!
Szállj részegen, mint ujjongó kiáltás,
nyilazva fúrj a sóhajfellegekbe,
száll, mint a léggömb,
ki únva terhét
és földrerázva
kosarat, embert,
hálóját tépi,
kötelét bontja
s nekifeszülten
repül magától,
repül magának,
szélcsöndes éter
himbáló habján,
Lélek repülj!
Kiterült szárnyad
ne vessen árnyat,
úgy lásd a mélyben
a Földlepelt,
mint árnybamultan,
fénybevakultan,
felhőben, fényben,
távoli szem.
Könnyed, – mint eső
felhőt kereső
gazdáknak, – áldott
s termő legyen,
mosolyod ontva,
szirmokat bontva,
kalászt alázva,
a Nap legyen.
Szerelmed hulljon,
áldva boruljon,
legyen az égbolt:
Istentenyér,
vérednek cseppje,
szived száz sebje,
legyen szent Étek:
bor és kenyér.
Önző malasztját,
vonzó ballasztját
dalnak, sirásnak,
kínnak és kéjnek
hagyd idelenn,
– és Lélek, Ember,
légy égi Tenger,
tükre a Másnak,
tükre a Mélynek,
lég Végtelen.
