Lengyel Géza: Schulek Frigyes emlékezetére
Lengyel Géza: Schulek Frigyes emlékezetére
Mint a múlt évnek annyi sok halottja, csendben, észrevétlenül távozott el az élők sorából Schulek Frigyes is, a Mátyás-templom és a Halász-bástya építője, egyike a magyar építőművészet kevés igazi nagyjának. 1919 szeptemberében temették el a balatonlellei csendes falusi temetőben. Csupán családja tagjai állottak koporsójánál s a forrongó, vajúdó világ nem vett tudomást róla, hogy a magyar kultúra, még pedig a századoknak szóló, elpusztíthatatlan, ellenséges kicsinyléssel el nem vitatható, kőbe épített, ércnél maradandóbb kultúra nagyszerű munkása hagyott itt bennünket. Nyolcvanadik éve felé járt, feje a megszépült Michelangelóé vagy márvány-Mózeséé, de komor háborgás nélkül, szelíd és meleg kedély kifejezésével ékesen. Harmonikus, hosszú, teljes és minden mozzanatával a nagy embert, a századok számára lassan teremtő, lassan érlelő művészt jellemző élet volt Schulek Frigyesé. Nem volt termékeny, nem ontotta magából a terveket sem, még kevésbé a megvalósított műveket. Ha előveszem azt a kis tanulmányt, amellyel a háború előtti években ugyanebben a lapban igyekeztem kifejezést adni annak a hódolatnak, amelyet az új nemzedék érzett az ősz mester iránt: alkotásainak lajstromát alig kell kiegészíteni. A Halász-bástya óta nem örökítette meg nevét nagyobb munkával. Igaz, hogy ez a halálát megelőző hosszú pihenés csak látszólagos. Nem volt az agg művész sem fáradt, sem meddő. Rajzlapjain készen állott két középkori templom: az egyik a szegedi fogadalmi templom, a másik az óbudai Árpád-templom. Elkészítette a Ferenc József fogadalmi templom vázlatait és sírboltot tervezett a báró Harkányi-család számára. Ezek a munkák különböző okok miatt papiroson maradtak. A szegedi templom építtetőivel szemben pénzügyi nézeteltérések támadtak – bár Schulek egyike volt a legszerényebb művészeknek – a többieket pedig a háború miatt nem építhette fel. Öt évvel halála előtt, a háború kitörésekor, szellemi és testi ereje még teljes volt, mint ama kivételes öregeké, akiknek élete csendben és alkotó munkában telik el. Az Árpád-templom építése teljesen elő volt készítve, kora ősszel akarták megtenni az első kapavágást. Ekkor jött a háború, az építés félbemaradt, Schulek munkatársai bevonultak katonának, ő maga is abbahagyta a munkát. Műegyetemi tanári katedrájától már előbb megvált s a nyilvánosság alig hallott aztán róla, legfeljebb akkor, mikor a koronázás ünnepén a Mátyás-templom belső díszítéséről igen energikus szavakkal nyilatkozott. „Vörös gatyát húztak az oszlopokra” mondotta haragosan az öreg úr, aki éveken át annyi szeretettel és odaadással foglalkozott a templom belsejének legapróbb részleteivel is s most bársony drapériákba öltöztetve látta viszont oszlopait.
Építészi tevékenysége ezekben az utolsó években, midőn köveket faragni többé nem lehetett, abban merült ki, hogy részt vett még a műemlékek országos tanácsának munkájában. Ezt a helyet azonban már évekkel előbb monumentális aktaépítménynek, nagy temetőnek mondotta Schulek s a háború alatt persze még kevésbé lehetett egyéb. Sok mindenféle apró dologgal foglalkozott az ősz mester, – amellett, hogy sportolt és tornászott – játékos szórakozásokkal, melyekről hozzátartozóinak sem szólt, s amelyek eredményeit gondosan elzárta íróasztala fiókjába. Lelkes híve volt a nemzetközi nyelvnek; előbb az eszperantót tanulta meg, később az ido legbuzgóbb fejlesztői közé tartozott. Feljegyzései és nyilvánosságra nem került tanulmányai óriási tömegéből most kezdenek előkerülni a nagy ember elkalandozásainak ezek a dokumentumai. Alighanem a tudomány érdekében tartotta szükségesnek a nemzetközi nyelvet, mert egyébként fiatalosan és tüzesen magyar volt ez a „Dombaumeister”, aki pesti polgárcsaládból származott, német földön kezdett dolgozni s német mesterek között szerzett először becsületet s irigyeket is nevének. Művészetében népies vonások nincsenek. Templom-építő létére, aki egész életét középkori anyag mívelésére s középkori művészi tradíciók továbbfejlesztésére fordította, távol állott a jelen izgalmaitól, nem tartott közösséget azokkal a művészi mozgalmakkal, amelyek az építészetben erősen, szinte forradalmian nemzeti módon nyilvánultak meg. (Ha ugyan mozgalomról s nem sokkal inkább egyetlen mester, Lechner Ödön fantáziájának színes termékeiről lehet beszélni.) De fel kell jegyezni, mert hozzátartozik egyéniségének képeihez, hogy a világot, amely nem csupán dómokból áll, a tüzes magyar szemével nézte, a Fejérváry-kormánytól nem akarta elfogadni a „pro literis et artibus” kitüntetést s azt mondotta családtagjainak: elég lesz, ha sírkövemre vésetitek, ha meghalok: „vixit pro literis et artibus”.
Gyászjelentésében valóban ezekkel a szavakkal búcsúztatták Schulek Frigyest. S való, hogy a tudományért, irodalomért, művészetért élt; alkotásai a tudomány és művészet legmagasabbrendű megnyilatkozásai.
Magános ember volt. Munkatársait nem választotta a nagy tehetségek közül, igaz, hogy körülnézvén – mert rendkívül szigorú mértékkel mért – nem látott maga körül nagyokat. Nem is voltak bizalmas barátai az építészet mívelői között. A művészek közül teljes, feltétlen elismeréssel talán csak egynek adózott, Székely Bertalannak s nem nehéz megtalálni a lelki rokonságot a dómépítő s a monumentális festő között, ki annál inkább nő az utókor szemében, minél teljesebben ismerjük tevékenységének hatalmas körét.
Schulek Frigyessel az utolsó magyar dómépítő szállt sírba. Tanítványai, a szó igazi értelmében, nincsenek. Nincs, aki átvenné a mester örökségét, aki végigjárná a kegyetlen iskolát, aki a céhek korának hatalmas egyoldalúságával szentelné magát a kövek beszédének, a kövek titkainak ellesésére, aki megtagadná a közösséget a csábító, változatos jelennel s a lelki és anyagi aszkézisnek Schulek által kijelölt útját járná. A pécsi kis Zsolnay-szobor talapzatának munkáján öt évig dolgozott Schulek; a Szent István-szobor lábazatát még tovább formálta; a Mátyás-templom restaurálása – valójában teljes újjáépítés – csaknem negyed század odaadó munkájának eredménye. Ezt a feladatot hosszú ideig évi ezerkétszáz forint fizetésért végezte; közben idők, konjunktúrák változtak s művészek is, az ügyeskedők persze még inkább, tízszeresen túlszárnyalták őt munkáik száma és anyagi eredménye tekintetében. Schulek azonban „vixit pro literis et artibus”. Dolgozott és tanított egész életén át, előbb a mintarajziskolán, aztán a műegyetemen. Itt már a háború előtt elárvult katedrája. A középkori építészet oktatására megfelelőbb embert, művészt és tudóst teremteni sem lehetett volna s a magyar építészet nem hozott létre hozzá mérhető utódot. Az utolsó dómépítő szállt sírba vele, a tudomány nemzetközi nyelvének amatőrjeivel a legnagyobbak egyike, aki ismerte azt a csodálatos, isteni nyelvet, amelyen a kövek beszélnek.
Ahol művészet van, tudomány és kultúra van, ott ezt a nyelvet megértik. Ezért ne felejtsük el s legyen vigasztalásunk e komor időkben, hogy messze tájakon felírta Schulek Frigyes, lelkében tüzes magyar soviniszta, letörölhetetlen s minden nemzetbeli hozzáértőnek nyelvén érthető betűkkel, az európai, nyugati, nemes magyar kultúra szavait. Aki a lőcsei városházát nézi, az ő nevét kell annak említeni; s a tordai torony, a pozsonyi ferencrendiek és a clarissák tornya s köröskörül a végeken sok más ódon épület megújított kövei az ő évszázados emlékekbe elmerülő, belőlük táplálkozó hatalmas munkájáról beszélnek, munkáról, amely a maga igazi, gigászi méreteiben még a mi számunkra is csak később válik ismeretessé, amidőn művészi és irodalmi hagyatékának rejtett kincsei népfényre kerülnek.
